Juhász Gyula új versei

A költő sohase beszélhet - vallomásszerűen - művészi eszközeiről, melyekkel a hatást eléri, azokról a kifejezésbeli finomságokról, melyek megkülönböztetik többi társaitól. Ez szomorú kényszerűség, melyet művészetének beszédes és igés volta ró rá és büszkesége. Vannak szerény költők, kik nyíltan dicsérik magukat. A büszkék és igazak azonban hallgatnak.

Még a félreértéseket is szívesebben látják felburjánozni maguk körött, minthogy megszólaljanak. Flaubert egy írótársát, aki úgynevezett "önérzetes" előszót írt saját könyve elé, megrótta ezért, azt mondta, gőgösebb lehetett volna, mert a saját művészetéről való minvita megalázkodás. Valóban semmise teszi nevetségesebbé a költészet varázsát, melynek érzékien és közvetlenül kell hatnia.

Aki odatolakszik mű és közönség közé, az veszedelmesen hasonlít a nőhöz, aki saját szépségéről értekezést ír és ebben pontról-pontra haladva ragyogó okfejtéssel és cáfolhatatlan érvekkel azt bizonyítja, mennyire tévednek azok, kik nem tartják őt szépnek. Az elemzésnek azonban mégis meg van a létjogosultsága. Minden igazi bírálat elemzés s tulajdonképpeni célja, hogy a költészet érzéki szépségét értelmivé tegye.

Kerülve a külsőséges szempontokat, a költő alakjának regényes továbbfejlesztését, ami olcsó módszer, vagy tárgyain való elmefuttatást, ami kortesfogás, vagy politikai, társadalmi beállítását jobbra, vagy balra, ami a leggyűlöletesebb korlátoltság, egyszerűen magából a műből igyekezzünk megérteni, miért jó az s rámutatni azokra a szigorúan formai (külső és belső formai) eszközökre, melyekkel a bűvös, rejtélyesnek látszó eredményt előidézte.

Juhász Gyulának két kötete jelent meg utóbb: "Ez az én vérem" (Szeged, 1919., még a francia megszállás alatt) és most a "Nefelejcs című (1921, ugyancsak Szegeden). Az utóbbit arcképe előzi meg. Egy szenvedő fejet látunk itt, melyet komor körszakáll keretez, a homlok mintegy össze van kalapálva a végzet pörölycsapásaitól, az arcon fájó vonalak, mély redők és keserű ráncok, melyek a kiszáradt könnyek csatornáinak rémlenek. Derűtlen szomorúság tekint erről a fejről. Hangköre nem tágabb, mint húsz éves korában, hogy pályáját elkezdte.

Az évek alig hoztak eléje új tárgyat. Visszanézés a múltba, mely szebb a jelennél, ájult félelem az élettől és halálos vágy az élet után, mely egyre távolodik, a vidék, melyet szeret és gyűlöl, megadás, majd lázadás, bibliai kereszténység, aztán emberhívő pogányság, a Tisza közeli szerelme, álmos, magyar csendéletével és messziről átsejlő barbár emlékeivel: ennyi az, amit az avatatlan észrevesz Juhász Gyula költészetéből.

Versei mind rövidek. Igazi tere a dal, a melódia, a görög mélosz édességével. Verselése majdnem pontos (Arany-Reviczky iskola), néha egy kis ingerlő szabadsággal, mely arra szolgál, hogy a szabályt fűszeresebbé tegye. Ő azonban ezeken a húrokon, ezekkel az eszközökkel évről-évre mélyebb és igazabb dalokat hoz ki.

Miben van eredetisége? Ha fel kell sorolnunk a tíz legnagyobb és legigazabb magyar költőt, neve ott van az elsők között. Meghatározni egy költő különvalóságát, jellemezni mivoltát, sohase könnyű feladat.

Tilos nagy szavakat átfogó általánosságokat mondanunk (pl.: "szereti a félhomályt", vagy: "a lemondás éneklője"), különben azonnal elveszítjük őt s elsikkad az a kincs, melyet kergetünk. Legyünk tisztában azzal, hogy a művészi eredetiség, bármilyen egyéni és forradalmian új is, sohase több egy kifejezésbeli árnyalatnál, melyet a hozzá-nem-értő többnyire észre sem vesz, egy alig látható eltolódásnál, mely az alakokat, vagy a szavakat egyszerre magasba emeli.

Megkísérlem tehát pár példán bemutatni a költészet igazi barátainak, mit tartok el-nem-múló értéknek művészetében. Valami andalító magyarság bujdosik e sorok közt, mely annál nemesebb és igazabb, mert alig megfogható. Nem a tárgy folytonos emlegetése, programos kiáltása teszi ezt, hanem éppen elhallgatása, nem a mi, hanem a hogyan.

Egy helyütt ezt írja: "Ó érzem én, hogy mindörökre végem, Borom kifolyt, rózsám elhervadott És csillagom megindult már az égen". Ezzel a végtelenül gyengéd utalással - egy hulló csillag gyorsan bekövetkezendő tragédiájával - érzékelteti sorsát. Tömör kép és sokat lehetne még beszélni róla, hogyha egészen felbontanánk.

Szavai gyakran a szokványosság határán járnak, de egyszerre felvilágulnak, mint Tisza parti nyári éjszakákon a meteorok. Másutt ez a három sor: "Tán egy dalom, szelíd mély hódolat Előtted szépség és előtted élet, Túlzengi majd a Hinderburgokat." Figyeljék meg, milyen lágy az első két sor, az r-telen szavak olajos siklása s utána milyen viharos a harmadik, a német hadvezér jól alkalmazott nevével - többesben: Hindenburgokat! - a fogalom nyomában járó zenekísérettel, mint valami kartácslármával.

Egy versszaka: "Voltam remetéd és szegényed, És száműzötted, messze, én, Te voltál nékem álom, élet, Magyarország, Ha haldoklott minden remény!" Ez a szó "Magyarország", egyébként közjogi fogalom, amint vissza-visszatér minden szakban - egy csonka-árva sorban - dallá és imádsággá változik. Nem politikai, hanem magyar költészet. A sírfelirata ez: "Magyar volt, költő. Átkozott, áldott!"

Nincs költő - a ma élők között -, ki közvetlenül és közvetve ennyit beszélne magyar voltáról, mely minden körülmények között őszintén, az idegéig fájva, foglalkoztatja.

Színeit is a magyar festéktálcáról veszi. Látja a falusi állomáson "a kréta-arcú vén postáskisasszonyt", Beniczkynéval a kezében. Egyhangú remeteéletét a távoli művészetért való rajongás - Giotto, Michael Angelo, Luini, Tiziano - színezi s erről néha ünnepi vallomást tesz, szép szegedi szavaival, azon az áldott, rokoni alföldi nyelven, mely közös fiatalságunkat hozza elém.

Az elrabolt magyar városoknak egy-egy szonettet szentel, ötvösmunka, porcelánfestéssel, mely egy-egy mozzanatot örökít meg, abban a modorban, melyet e sorok írója kísérelt meg a "Négy fal között", magyar szonettjeiben s hősi hexameterekben énekli a szegedi negyvenhatosokat, a "Zalán futására" felelő újszerű keserűséggel: "Szörnyű dicsőségük fénye ragyog Szegeden."

Másként esős, állandó, de gazdag szomorúság kísért itt, melyből nem tud és nem is akar menekülni. Korán elhunyt apjának visz nefelejcset, a távolinak és alig ismertnek, az emlékeztetőnek, kit jelképnek érez, a szenvedőnek, kivel sokszor azonosítja magát. Szerelme emlék, talán akkor is, mikor éli. "Köszönöm édes, hogy szerettél, Hogy holt szív hű özvegye lettél..." Ez az ő hangja, melyben - minden árnyalatával - benne remeg nemes költészete.

Egy sóhaj, mely szavakba töredezik: "Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák, Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!" Az olvasó sokszor meglepődik, mennyire nyelvkifogások és bűvészkedés nélkül idéz elő bonyolultan finom érzéseket. Egy szerelmes versében: "Szegény sorsom nagy diadémja Ő, imádandó és énekelendő." Vagy itt, hol két rangos főnév zenél össze: "Mint a gyémántot a szürke tokban, Hordom e kincset mély titokban." Jelképes, szimbolikus rím. A tokban mindig titok van.

Ezeket jegyeztem fel Juhász Gyula új verseskönyveinek olvasásakor s itt közlöm - változtatás nélkül - tárgyi jegyzeteimet. Azt hiszem, a költőt csak ilyen módon becsülhetjük meg. Legyen szeretetünk szólam nélkül való, mint az igazság.

Kosztolányi Dezső