|
Kodály Zoltán legújabb szerzeményei
A filharmóniai társaság idei VII. hangversenyén Kodály Zoltán basszus-hangra és zenekarra írt két dalát mutatta be. Kodály ezen legújabb szerzeményeiben nem veti fel a mindig aktuális szöveg-zene problémát. Ennek magyarázatát egyedül abban találjuk, hogy Kodály, aki máskor inkább kereste mint megkerülte a nehéz feladatokat, ezúttal nem közvetlenül jut a szövegtől a zenére. A szöveg képeket vonultatott fel lelkében, melyek azután mind jobban ráfeszültek képzelete rendkívül széles horizontjára, nála a vers belső képpé válása volt tehát az első állomás a megzenésítés felé vezető úton.
Már a szövegválasztás is e mellett tanúskodik: a két feldolgozott költemény közül az elsőben (Berzsenyi: "A közelítő tél") az őszi elmúlás klasszikusan egydinamikájú, a másodikban (Ady: "Sírni, sírni") a komor, halálra váró magát elengedés fantasztikusan szaggatott képei sorakoznak egymás mellé. S míg az előbbi még csak szükségszerűségét hordja magában a belső tájképpé válásnak, addig az utóbbi szinte dekadens dekoratívságával nem sokkal több egy képsorozatnál.
Kodályt, mint zenészt ezek a belső képek, ezek a teljesen magáévá tett könyvélmények sarkallták az alkotásra. Babits talán egy új (teljesen eredeti) verset írt volna, Kodály zenét írt s hogy zárt körbe fogja össze az egymást megtermékenyítő szuggesztiók vérkeringését, a zenéhez hozzáírta, ráírta a belső élményt felidéző sorokat.
A mondottakkal körülbelül meg is határoztuk a Kodály-dalok műfaját, amely talán nem mutat előre új lehetőségek felé, de azért egyénien különálló, zárt műforma, melyet pl. a német dalszerűség szempontjából megítélni (amint azt egyik napilap cselekedte) annyit jelentene, mint eleve lemondani a szerzemény helyes értékeléséről. Bármily megkapó is a "Közelítő tél" költészete, az Ady-dal zenéje értékesebb, nagyobb jelentőségű művészet. Itt kétségtelenül bebizonyosodik, hogy korunk legvérbelibb kamarazenésze, a szimfonikus irodalomban szintén az elsők között foglal helyet. Ami a "Sírni, sírni"-t már mint zenei problémát is érdekesebbé teszi a Berzsenyi-dalnál, az a zenei gondolatoknak, a "Közelítő tél" inkább álló, periodikus karakterétől elütő, nagyvonalú felépítése, melyhez építőköveket legváltozatosabb színképek szolgáltatnak. Magának a költeménynek menete szaggatott, minden sor: újabb kép.
Kodály érezte, hogy ilyen szaggatott mondatok drámai érverését megőrizni és mégis egységesen felfokozott egészet nyújtani csak úgy lehet, ha az együvé szerkesztést jóformán teljesen hangszínekre bízza. - A hangszín fejlődése folyamán időrendben nem tagozódó (vagy ha jobban tetszik, időrendben nem élő) tehát pusztán dekoratív elem-voltából felvergődött a horizontális szerkesztéssel egyenrangú, tehát helyzeti energiával rendelkező kifejezési eszközzé.
Ennek a fejlődésnek történetében Kodály művészetének nem kis szerep jut. A hangszín primitív alakjában [*] nem volt élő, cselekvő eleme a zenének. A hangszíntechnika első lépése, midőn két ilyen önmagában még élettelen szerkezetű színkép egymással találkozik és egyik a másiknak ezáltal helyzeti energiát ad.
(Felülmúlhatatlan példája ennek a IX. szimfónia /utolsó tétel/ b-dúr variációja, mikor az előző változatot befejező fortisszimó akkordra megcsendülnek a nagydobbal bevezetett induló halk fafúvói). A hangszín-szerkesztés önálló életet csak a legújabb időben kapott, mert Liszt és Berlioz még a zenei szerkesztést is eltolták a dekoratív felé. Wagner már sokszor igen közelről érintette a problémát. (Sachs "Wahn... Wahn..." monológjában a János-éjszakáról szóló rész.)
Előbb azonban a kétségkívül megtermékenyítő francia dekadencián kellett átvergődnünk, hogy eljussunk a hangszínek abszolút zenei életéhez. Kodály már vonóshármasával győzelmet aratott ezen a téren. Az Ady-dal gazdagabb nagy zenekari lehetőségei ezt a győzelmet csak teljesebbé, meggyőzőbbé tették. A "Sírni, sírni" hangszínei között ugyanolyan feszültséget érzünk, mint valamely óklasszikus szerzemény kontrapunktikus felépítésében.
Itt már szó sem lehet dekoratív hatásról. Komor, sötét basszusok mélységéből a magas fafúvók imbolygó lidérczenéjéig gazdagabbnál gazdagabb színélményeken ragad keresztül bennünket ez a remekmű, hogy végül a hosszan kitartott "sírni, sírni" szavaknál ellenállhatatlanul, szinte szükségszerűen oldódjon fel a fuvola-trillák, és tercmenetek szívet tépő siránkozásába.
Nyers bátorság mindig imponál: a kritikus urak megijedtek és: Bartók Béla Magyarországon beérkezett. (Még a Pesti Hírlapban is! Que mutatio rerum!) A sajtó nagyobb részében a Bartók-dicséret persze épp oly kevéssé őszinte mint a Kodály-ócsárlás. Csakhogy mert Bartók elől most, óriási külföldi sikerei idején, kitérni már lehetetlen, a sajtó szóban forgó része kétszeres ambícióval veti magát Kodályra, akit minthogy művei nincsenek kiadva, a külföld még nem fedezhetett fel.
A "gyökértelenség", "meggyőződéstelenség", melyet Bartók "tősgyökerességével" és "őstehetségével" szemben Kodálynál emlegetnek, a legnagyobb kritikai felületességre mutat, és annál gonoszabb természetű, mert egyik legnagyobb költőnk elleni támadást, a másik legnagyobb költő nevével akarja fedezni.
A jó kritikus, ha művész, mindig önkritikus, és ugyanígy szólhatunk a jó esztétáról is. Szigorú önkritika és mélységes szépérzék tüntette el Kodály művészetéből azt a nyers önbiztosságot, mely Bartóknál úgy felháborította, majd beijesztette egy-két újságíró-kritikusunkat. (Náluk úgy látszik, ez a nyersesség az egyedüli kritériuma az "őseredetiség"-nek.)
De ha Kodály, az esztéta, el is vette szerzeményeinek meztelen élét, helyette olyan előkelőséggel ruházta fel őket, mint csak kevesen előtte és valószínűleg utána is. Ez az esztéta-ízlésű, előkelő köntös azonban a magyar zenének Bartók mellett legforróbb, legbátrabb temperamentumát takarja: költőt, aki legigazabban a mienk, akit ezért nem elég csodálnunk: legmélyebben, legrajongóbban szeretnünk is kell.
Csak a kritikus urak nem akarják Őt meglátni, szerintük őstehetség hiánya, ami valóságban: a legmagasabb rendű művészi szerénység. És mivel Kodály feddhetetlen, ideális emberegyéniségére közéleti működése nemes zárkózottsága folytán nem szórhatják a hiúság, erkölcstelenség, magyartalanság stb. Ady-vádjait, megtámadják ott, ahol örök virágzás lesz osztályrésze: művészetében. Az embernek önkénytelenül Goethe szelíd Xéniájára kell gondolnia:
Tóth Aladár |