A tizenhat éves
Jó fiu vagy.
Alagútakat már nem fúrsz a homokba.
Néha tornyokat látsz ledőlni estefelé
ha szemed dörzsölve túlvilágból
felkelsz a bükkfák alatt.
A park vaskapui zárvák az előírt óra után
és csolnakod nem táncolják körül
delfinek és könnyű angyalok.
Magányos eveződ alszik a hullámokon,
a tengeri démon arca néha sárgán feldereng.
Sötét utcákon bámulsz kőcímerekre,
a sarkon túl állnak a néma tornyok,
összerezzensz fegyveres őr előtt.
Tizenhat éves, a te szemed mögött birodalmak hullanak alá,
éjszaka ijeszt a kályha egyszerre.
De nemsokára:
könnyű sarúkkal táncolsz gyárkémények ormán,
zászlókat bontasz országok felett,
tizenhat éves, ne húnyd le a szemed
ha Aphrodite születésekor
felcsillan előtted a pikkelyeshátú tenger.
A toronyőr
Utolsó éber végső éjszakákon,
magas sötétből városnéző,
íme, toronyőr a nevem,
és fás korláton hajlok által.
Igy állok minden éjjel.
Tornyom felett processziós éjszakát,
követ megint új éjprocesszió,
az örök körmenet,
mely gyászzászlókkal lobog le az égből.
Elől csiráztatók, jönnek tavaszi éjek,
Utánlopózva éjszakaasszonya a nyárnak,
ki égre pásztorítja fel
a kutyacsillagot, amíg az őszi éjnek könnyei
letántorítják fájdalomba nyájak őrizőit,
majd ezt is barna unalommal,
hordóként hőfelhőket hengerítve,
a tél elűzi.
Csak éjszakáim járnak egyre már,
a nappalt elveszítettem vad ifjúéletemben, ó,
úgy élek én az éjszakában, mint vakond a föld alatt.
(mind a ketten jó pihentetők:
a föld belső sötétje és az éjszaka.)
Mi lett nem látni embereknek, látom én,
hallok, amire nincsenek fülek,
tudom, amit nem szoktak tudni merni,
hajlok tornyomból, mely merev, néző a várost.
Az órák konganak felettem,
elsőbb: csikordulva ölelnek befelé a vaspántos kapuk,
meg újra kondul: düllöng hozzám kocsmagőzborostyánzottak éneke
éjfélkor látom a lepelt, a sírlakókon táncolót,
meg újra kondul: pázsitról magasló
holt csendkastélyon jönnek, töltvék félelemmel,
meg újra kondul: fáradott álomra mennek
egyetlen társaim: a csillagok,
meg újra kondul: messziről rézharsonás
új diadallal születik a holnap,
aranysisakos régi ellenségem,
akit legyőzök minden este,
és minden reggel újra kél.
Itt állok utolsó egyedüli, néző a várost,
aki magára húzta már az éjszakát,
mert egy nagy bűn a város álma lent,
a virradatba félő:
csak én látok a takarók alá,
ahol a város bűnös teste fekszik
és én vigyázok,
mert tűz ugorhat szét a hideg éjszakából,
vagy éjben nedves vad mezőkön túlnan
tán átszakad a gát,
fekete, támadó, rossz ellenség jöhet,
vagy nem akarnak elfeküdni tán a sírlakók,
ha a harang már egyet integet.
De én vigyázok és a harangot kongatom,
végigsimítom vele a házaknak fahomlokát
és álmukban mosolyganak a házak.
Így kongatok fertályra-fertályt és órára-órát,
múlnak az éjek, a holdak, az évek,
a bűn mindegyre takaródzik
és mindég holnap követi a tegnapot,
(szegény kisemmis éjszakáim)
tornyomból le sohase járok,
mert felülről tudom az embereket
és nem jön a tűz vagy ár, vagy kénesőző éji égi háboru,
itt állok utolsó, ki nézi a várost,
amíg egyszer a dolgomat elúnom,
fejjel ugrom alá egy éjszakán
és nem lesz senki, aki észrevenné.
Az angol komédiás
Mely minden este bőröm színét rágja,
arcomról a festéket dörzsölöm,
a valóságszínrontó színtadót,
és szemlét tartok szétszórt rongyokon.
Míg érdes arcom bújik a tükörből,
csörgessétek az asztalra elém,
amennyit ért ma a komédia.
Elég sok. A Hamlet jól írt darab
és Leicester grófja nyiltkezű gavallér.
Ha visszagondolok - jól ment a játék,
a szellem jégmeresztő ujja siklott
a páholyszéknek dőlő hátakon,
mikor meg vérre vívtunk, lent a padlót
rugdosta tapsra hagymabűzös nép.
És én voltam legfőbb komédiás.
Dübörgő, porzó, sokhegyű szavakkal
befűrészeltem Laertes agyába,
hogy bár halmozzon régi csúcsra ormot,
igyék fel tengert, rántsa le a holdat,
nyeldessen elő krokodilokat,
szeretni úgy, mint nékem néha tetszik,
akkor se tud, hisz ő csak egy Laertes,
de én Hamlet vagyok, a dán királyi herceg.
És a komédiábani komédián
a festett, feslett, kóborló színészek
felett, de úr voltam, nagy Mozgató,
király, királyné félték szemforgásom,
én fentről néztem arcuk árulását,
én üdvözöltem szép Oféliámat
s mert hercegkedvem őrültté cikázott,
király, királyné, főbuták dacára,
ölén csitul belülborzos fejem,
s míg kincses ujja simogatva játszik
a combján hullám, gőgös szép hajammal,
tudom, hogy úrrá lett hajam kezén,
tudom, szeme nem lát most szertenézni,
és herceg vagyok legcsöpp érverésén -
király, királyné, főbuták dacára,
bár átokrémes tettütötte sebben,
előre vérzik árnyam a porondon -
most együtt mozdul belső vérzenémmel
övé a nap s a többi csillagok.
Bár tudtam mást is, oly sokat tudok:
tudtam, hogy mennyi lesz az estem ára,
hogy egyszer majd orron bunkóz a taps,
Laertes fel sem vulkánzik szavamra,
hogy Claudius már estebédre vágyas,
alig várja leszúratása percét,
hogy Leicester grófnak ma nem szép a játék, -
és nincs énnékem szép Oféliám,
hisz nem szeret és nem is asszonytestű,
kezét nem festi terhes-édesebbre
a ráaludt száz csókok mámora,
csak bőre lágy, elasszonyult suhanc,
s mivel az ujja simogatva játszik,
a hullámszőke, nem az én hajam,
és én talán nem is vagyok bolond,
próféta, gyilkos, herceg, álmodó,
csak Leicester gróf szolgálatában állok,
fizetett síró, pénzért kacagó
komédiás, csavargó, kocsmahős.
Mennyit tudok egypercben, Istenemre!
De esküdni - egyikre sem merek,
mert a komédia az csak komédia,
de tán a többi sem márványvalóság
és kérdés akkor a komédia.
De: ha Oféliám ölébe csittul
acéltettektől átkohós fejem
és kincses ujja simogatva játszik
én szőke hullám (nem igaz) hajammal,
de futnék szólni a nagy mozgatónak,
állítsa most meg a komédiát,
legyünk élőkép minden majdidőkre,
vagy valami meséből mór varázsló
bűvöljön minket súlyos kőálomba.
De jól tudom, mindez színészhazugság -
és már nagyon érdesre rágta arcom
a vörhenyes, csúf, mindenesti álszín
holnap majd búcsút mondok Leicester grófnak
és elhagyván Londonnak városát,
hol herceg lett a színpadi hazugság,
utam röpít a walesi hegyvidékre,
hol istenképes ős sziklák között,
melyek inognak, mint az égi dolgok,
a vadakat rőt álmukból kiáltom
és óriásfáknak oszlopán kovácslom
a vallomást, hitem és hétszentségem,
mindenható, teremtő bércigém:
hogy én Hamlet vagyok a dán királyi herceg.
Ballada
A parkra hűvösült immár az este,
hogy Horand búcsút vett a társaságtól,
a hattyúk a tó pajzsos kerületjén
aludni úsztak csendes víziházba.
És már álmos volt merre ment az út,
sehol sem volt egy szentjánosbogár sem.
A tenger partján rőt fáklyásmenetben
más tengerekről érkezett dereglyék
matrózai holdasan énekeltek,
míg hosszúlábú láthatatlan őrök
söpörték zúgva a park útjait.
Sötét rongyot teregettek az égre.
A toronyban virrasztott már a mécses
s a temetőben a torony körül
az egyik sírból meztelen kar nyúlt ki,
hogy felmutassa, aki anyagyilkos.
De Horand mégis felment a toronyba
(és jól bezárta lent a templomajtót
kardját leszúrta a kapu elébe)
és belépett vén könyvei közé.
Szobájában tíz hosszú gyertya állott
és karszéke előtt nagy medvebőr,
a kemencében nyáron is tűz égett
és nem volt ablak a toronyszobában.
És jöttek meghajolva mind a könyvek
és tollak száguldtak sárgult papíron,
fehér könnyel könnyeztek el a gyertyák
s a képek néha leszálltak a falról.
Kint óriás fekete vasfazékban
száraz tűzön főzték az éjszakát,
Horand vállára szálltak már az órák,
fehér patkány táncolt az asztalon.
És lassan mind alátűntek a gyertyák.
Kint sárga szél fújt mindent sivatagra
és azt mondják, hogy akkor éjszaka
a síkságra feküdtek nagy hegyek.
Horand az alsó csontvárosra gondolt
hol már meguntak járni a hiénák,
miközben immár az utolsó gyertya
halálát fáradt eksztázisban égte.
Mert ha Horand akkor tudhatta volna,
hogy elközelgett a végzetes óra,
térdenállva kért volna életéért
kis kápolnában csodatévő Szűzet.
De nem tudta s az óra elközelgett,
míg döghalált halt az utolsó gyertya
és sötétséget hintett a szobába,
aki kilépett a kemence-hátból.
Horand két karját kapkodón kitárta
valami titkos segítő után,
de hiába, torkára folyt a fojtás
és végighullt az óriás medvebőrön.
És a tornyon betellett a varázslat.
