Huszadik század - történelem jelenidőben

A sikernek a legközepébe talált bele Molnár Ferenc. Pontosan oda, ahova akart, és úgy, ahogyan akarta. Ilyen biztos kézzel darabot írni csak ő tud ma. Csupa gyönyörűség ez a hibátlan mestermunka, amelyen sem hézagot, sem foltot nem találni. Nem pontosan az élet, mert annál sokkal színesebb színű, olyan, amilyen csak a mese tud lenni. Tehát: mese a hattyúról, aki itt egy hercegkisasszony és a szerelmes fiúról, aki nevelő.

Körülöttük fényes udvartartás és abban fenségek és hercegnők, kis hercegek és lakájok, s mi el vagyunk varázsolva, belefelejtkezünk a mesébe rózsaszínű hangulatokkal, kedves kacagásokkal, jó meghatottsággal, és a szánk még nevet, de már a szemünk sír. Hagyjuk magunkat vinni a színes fátyolokon, amelyek elkeringőznek velünk, aztán elragadnak, hogy egy pillanatra elfogy a levegőnk is, de mindjárt megtréfálnak utána, szép, szerelmes egekbe emelnek és barátságosan lepottyantanak a völgybe, amely jó puha mohával van kikövezve, hogy elég legyen az ijedtség, de - jaj - meg ne üssük magunkat.

Ellenállhatatlan a Molnár Ferenc varázsa, és nem is akarunk neki ellenállni, amikor a történetében a szívünkkel részt veszünk. A nevelőt, aki a hercegi háznál a két fiút tanítja, az első pillanatban megszeretjük. Férfi, aki alárendelt állásában lehajtja a fejét, de a lelkét magasan hordja. Tudós is egy kicsit és költő is, aki mellében egy hangtalan dalt dalol a reménytelenség boldog boldogtalanságáról.

Az elérhetetlen - a hercegkisasszony, aki, hogy a fenséggel észrevétesse magát, rámosolyog valakire, aki a közelben férfi, s mert legközelebb van, a nevelőre. A tanártól egy éjszakára meggyúl a tűzzel játszó herceglány is: a hattyú, aki kijött az ezüstös tóból a szárazföldre. De csak a partra, ameddig az egy éjszaka kalandja ér, azután a fenségnek nyújtja a kezét. Íme a mese a hattyúról, akinek a szárazon elvész a varázsa, és kiderül rokonsága a libával.

Az orsókról, amelyek e történetet lepergetik, milyen dús színekben omlanak a szálak. Mindig újabb és újabb árnyalatok, amelyek azután sorra megtalálják a helyüket a mesteri gobelinben, amely csupa színváltozat és még sem tarka. Semmi sem rikít, a legmerészebb kép is harmónia lesz, a legkényesebb problémából is meleg líra. Ami az egyik pillanatban lehetetlennek látszik, az a másikban természetes, és csak arra volt jó, hogy egészen oda vigye a figyelmünket a színpadhoz, amely úgy foglalkoztat, hogy minden, ami ott öröm, a miénk is, és amin könnyeznek, az nekünk éppen úgy fáj.

Élet és mégis mese. Ahogy a kothurnus a költészet szolgálatában nehézkesebbé teszi a valóságot, Molnár Ferenc valamit hozzátesz az élethez, amely ezzel könnyebb lesz. Az akciószabadsága megnő hőseinek, mert a levegő, amelyben élnek, csupa oxigén. Ezt, ezt leheli be a boldog három felvonáson keresztül a néző is. És ráadásul kap ötleteket, filozófiát, könnyűt és nehezebbet, de ezt mindig omlósra gyúrva, hogy nyomban elolvadjon a szájban, sőt kap kiszólásokat is, de viszont ezeket mindig kristályos jegecekben.

S a néző mindent elfogyaszt, még ott a zártszékben. A legjobb emlékkel csettint a nyelvével még akkor is, amikor már nincs min rágódnia. Mert Molnár Ferenc ezzel nem foglalkoztatja. Nem akarja. Így is igaza van, szinte abszolút igaza, mert ezzel a művészetével immár olyan magasságokba jutott, hogy a kritika haptákba áll előtte és mereven tiszteleg. Semmi egyebet nem tehet. De amikor öt lépéssel túlhaladt a tisztelgő frontja előtt, ez mégis csak utána néz és megkérdezi magától: Miért nem lő fel a nyilával ez a Molnár Ferenc egy csillagra megint egyszer, hiszen azt is eltalálja?

Akik ezt a tökéletesen hangszerelt darabot ilyen hibátlan nagyszerűséggel színpadra hozták: Rákosi Szidi, Varsányi Irén, Csortos, Hegedűs, Tanay, Szerémy, Haraszthy Hermin és Jób Dániel, a rendező, a nehezebb feladatot is vállalnák ebből a kézből.

Losonczy Zoltán