(Tevan-kiadás)
A huszadik század első évtizedében csodálatosan megifjodott magyar költészet egyik legbiztatóbb ígérete Kosztolányi Dezső volt. Ady Endre első könyvein kívül az ő "Négy fal között" című kötete keltett akkoriban szélesebb körű, mélyebb érdeklődést. Más jeles költőink indulása is abba az időbe esik: Gellért Oszkár, Juhász Gyula, Nagy Zoltán friss értékeket hozó könyvei azonban, akár az inkább baráti körben forgó kiadások szűkebb nyilvánossága következtében, akár a szerzők csöndesebb zengésű - noha tán kiforrtabb ércű - lírai hangja miatt, nem mentek úgynevezett irodalmi eseményszámba.
Babits versei csak kéziratban jártak egy-két irodalmi ember kezén s így a kirobbanó félben levő, nyugati lendületű nagy magyar lírai megújhodást a Baudelaire-fordító fiatal újságíró, Ady Endre mellett a Carducci-metrumok ódai lázában lelkendező ifjú diák, Kosztolányi Dezső kezdi. Ők ketten zendítik meg a magyar költészet szikkadozó ugarja fölött az új bő-esztendőt jósló tavaszi mennydörgést. Termékenyítő hatásuk meghálálhatatlan: az utánuk nyiladozó tehetségek elsősorban az ő verseiken ismerik meg a költői érzésközlés új lehetőségeit.
Azóta még egy évtized telt el s most immár négy kötete sorakozik előttünk az egykori indulás fiatal harcosának. Mint a bibliai példázat szorgalmas sáfárja a csillogó ezüst talentumokat, úgy hozza elénk a maga még nemesebb ércű talentumát, az istentől kapott költői tehetséget, a jól végzett munka büszke önérzetével: kincsén nem esett folt, fénylőbb, mint valaha, súlya megsokszorozódott. Kísértsük meg most, a kritika mérlegére helyezve, latolgatni a nyújtott értékeket: mivel gazdagította Kosztolányi költészete a magyar szellem kincsesházát?
Aki Kosztolányi köteteit végiglapozgatja, olyasvalamit érez, mint az ínyenc borkóstolók egyazon fajta nemes nedű különböző évjáratainak vizsgálgatása közben. Egyiknél tüzelőbb a szín, másiknál gazdagabb a zamat, de mindannyin megérzik a termőtalaj közössége: a különös, egyetlen lélek, melyből e versek fakadtak. Miféle lélek ez? Kosztolányi költészetéről szólva, nem véletlen cifraság, hogy nemes borokról vett hasonlattal próbáltuk éreztetni versei hatását.
Ennek a lázas költőnek lelki alkatán erősen feltűnik valamely "bacchusi"-nak nevezhető vonás. Egyik verséhez kitűnően illik, amint maga is megemlékezik a "régi, részeg istenről, aki őrjöng párduc-szekerén". Csaknem minden során vad hév liheg át, mintha mohó táncban tiporná a szavak bíbor és fekete gerezdjeit, a bőven csorduló musttól hamar ittasulva, nyargaló őszi felhők alatt.
Ám nem a derű szüretje ez. A sötét venyigesor mögött fel-felragyog, de végtelen elérhetetlenségben ragyog fel a boldogság szelíd tejútja s a szüreti dal bús, zilált "Őszi koncert", mely ezt zengi: "Férfifejjel komorlok a létbe, dúlt csillagokba nézve mereven". E mámoros versek Bacchusa a "Vén cigány"-nyal rokon s ha Kosztolányinak ősét keressük a magyar klasszikusok közt, csak az öregedő Vörösmarty lehet az.
Vörösmartyt hajlott korában érte a felforgató vihar, mely verseiben őrült szélzúgással fújt egymás mellé eladdig össze nem illőnek érzett jelzőket és főneveket, Kosztolányi, a huszadik század fiatal költője, már beteg idegekkel születik s vad mámorú, sötét pompájú szó-kapcsolásai kezdettől fogva kiteljesítői a régi mester egy-két költeményében található kezdeteknek.
Kosztolányi első verseitől kezdve a láz költője. Legutolsó kötetében is lépten-nyomon a lázról énekel. Már nem kell küzdenie az élettel, "előre köszönnek" neki, van "villanya, ezüsttárcája", van "langy tea beteg idegének" és mégis, úgy fordul vissza múltja felé, "mint lázbeteg, aki feleszmél", "fantasztikus lázban hajlik íróasztalára" és ismétli, duplázza, szaporázza a "láz"-szót: "lázaknál lázabb lázakat" kér, a nő fürjeiből a "régi lázak láza szálldogál" felé.
Ez a lázas lélek enyhületért eped. Nincs még egy magyar költő, akinek verseiben oly gazdag sorozata találkoznék a csillapító-szereknek: az orvosságot Kosztolányi versei tették költészet-gazdagító elemmé, úgy ahogy Ady például a pénzt. Felejthetetlen hangulatúak a "Kisgyermek panaszai"-nak az orvosságos kanálról szóló sorai, melyekben ezüst csillogás él és édes-fanyar íz.
A "Mák" című kötet a zsongító italokról mond apotheozist s már címe is az ópium zamatát keltegeti ínyünkben. S az új kötetben is sok szó esik a "kávé, dohány és rum mérgező malaszt"-járól, az "őrült morfium"-ról, a "jodoform és karbol illatá"-ról.
Kosztolányi költészete érzések gazdag skáláját közli az olvasóval. Szerelem, halál, az öregedés mélabúja, az ifjúság siratása, apai szeretet, ősei megbecsülése, elnyomottakkal való rokonérzés, a háború ostorozása, természeti jelenségek lírai kísérete, vágy, átok, a boldogság örömei és fájdalmai, szonettbe csattanó ötlet-finomságok, elcsapongó érzelmi kiáradások, röpke sóhajok, honfi-bú és honfi-dac teszik változatossá verseit.
Utolsó kötete lírai tartalom dolgában teljesebb, érettebb is a régebbieknél, melyekben a határozatlan tárgyú mélabú - az ifjúi lélek eme tipikus fájdalma, mely oly rokon a növekvő, erősödő izmos sajátságos sajgásaival - foglalta el a költemények nagyon sok strófáját. Minket e gazdagodás jóleső megállapításán túl az érdekel, hogy a költő kifejező eszközei diadalmaskodtak-e az újabb téma-körök nehézségein?
Kosztolányi főereje jelzőiben van. Új kötetéből is számtalan helyet idézhetünk, ahol a sorok hangulatát merész jelzők sűrítik magukba. Beteg kisfiáról s feleségéről ír, de annak rajzát, hogy a gyermek sír s hogy az asszony hőmérője délben is lázat mutat, két jelző teszi mondhatatlanul bánatossá: a kisfiúnak halvány a sírása s a feleség hőmérője tompa délben mutatja a lázat.
Más helyen, az eltűnt ifjúkor egy visszahozhatatlan jelenetéről beszél, azóta széthullt baráti körről, mely egy régi téli estén meghitt diákszoba-idillben ült együtt. Ennek az estének minden színe és melege ott bujkál abban a sorban, ahol "az édes és bíbor birsalma-sajt"-ot majszolják a pajtások. Egy régi szerelem emléke: egyetlen odavetett sor a leányról, "cigányhaján ki hordott lila fátyolt!" - a bohémes romantika tökéletes hangulata!
Másik fő kifejezésbeli erőssége Kosztolányinak a vízió túllendítése. Rendszerint nem áll meg az érzékekhez szóló, pontos plasztikai képnél, bár ilyeneket is bravúrral kezel (pl. "a gáz arany dsidával silbakol"), hanem nagyítja, halmozza a látomást, a körvonalak gomolyognak a láz szelében, mint félelmes alakzatokat váltó felhők a viharban, a jelzők és rímek nyugtalan fényű villámaival. Egyik legszebb versében a Szíriuszról írja:
Csak ússz az éjben, tündökölve ússz,
Jó égi túsz,
Ó messzeség őrültje Szíriusz!
A villamosban ülő sebesült katona arcáról növekvő, lázas lendülettel olvassa le a "rávésett rúnákat":
Mert minden itt van ami volt, - - -
Tizennégyből a könny, a vér, tizenötből a hangzó
Halálüvöltés és roham, tizenhatból a jajszó,
Tizenhétből egy csúcshurut, tizennyolcból a semmi.
S a vers végén már "hegycsúcsnak" látja a katona orrát, "mely a bús arcok völgyein szökell" s "ijesztő, néma beomlott kútnak szája fekete gödrét".
Egyik hazafias versében vörösmartyas pompájú képpel nevezi a magyart "a földgömb koldusá"-nak.
Költők méltatásánál külföldi mintaképeikről is szót szokás keríteni. Némelyek Kosztolányi mesterét Rilké-ben vélik megtalálni. Állításuk téves. A szobrászi plasztikával kalapácsozó, másutt scholastikus agyafúrtsággal, bár remek elmélyülésekkel terhes német lírikus és Kosztolányi csak annyi közösséget mutatnak, mint bármely más két modern költő, akikben túlságosan finom az idegmunka érzékenysége.
Kosztolányi inkább a Werfel-típus képviselője, melyet formában a lázas, távoli asszociációk, ideges, aláhúzott ismétlések (Werfel: Wir sind!, Kosztolányi. Valami van!), tartalomban az emberi szolidaritás érzésének kimélyítése jellemez. Utóbbira Kosztolányinak inkább régebbi köteteiben találunk kitűnő példákat.
Tóth Árpád
