Telmányi Emil

Telmányi Emil művészete feneketlen mélység és egyszersmind legmarkánsabb körülhatároltság. Olyan, mint a mélyre ásott, kemény sziklába vájt kút. Két törekvés, helyesebben két szenvedély juttatja el a magyar zene legújabb büszkeségét ezen művészethez. Az első: mindent teljesen megjátszani, végsőkig kiélni, fenekére nézni a feneketlen pohárnak. A második: mindent marokban tartani, leigázni, zsarnokian. Akarat és hatalom.

De itt ne jussanak eszünkbe Nietzsche beteg szavai, mert Telmányi úgy szálasodott fel előttünk konok férfi-fiatalságában, mint akinek gyökere valami régi, bátor, rendre-fegyelmezett világ talajából szívja az éltető erőt. Ő nem modern intelligencia és ez őszintén jól esik nekünk az örökös hangulati megértés, stílusváltozatosság, simulékonyság, egyszóval mindenhez közelség korában. Végre egy nagy magányos, aki nincs tekintettel a szerző egyéniségére, aki előtt az eljátszandó mű mint egyszerű használati tárgy fekszik.

Hogy a magábaásó Telmányi Bachban rokonra talált, csak úgy magyarázható, hogy ő is rabja talán nem ugyanannak a fantáziának, de ugyanannak a feltétlen uralomvágynak, mely nem büszke csillogással hiteget, de az alkalmazott erők hatalmával nyűgöz le. Telmányi úgy érzi, hogy a megnyilatkozás küzdelme csupa gyönyörűség annak, aki biztos fogással, plasztikus izmokkal forgatja szerszámát. Tehát, mint legtöbb előadóművésznek, Telmányinak is fizikai élvezetet szerez mestersége.

Nem úgy, mint Hubermannak, aki egészen elfekteti magát érzéki tónusában, akinél a Beethoven-versenymű melléktémájának szelíd kantilénája a jóleső elragadtatás minden öngyönyrűségével virul fel, nem úgy, mint a belga hegedűsöknek, akik a Mendelssohn-koncert spiccatóinak játszi csillogásával kábítottak bennünket. Mert míg ezeknél és más művészeknél a fizikai jóérzés mindig bizonyos magát elengedő decentralizálással jár, addig Telmányinál még ez is tömör, feszült, összpontosított erőkből fakad. (Gondoljunk csak a Tartini-Kreisler-változatok Corelli-témájára.)

Az állandó erőkifejtés Telmányi Emilt a hegedűjáték "nehézmunkásává" avatja. Legfinomabb, legkarcsúbb dallamvonalai is acélból vannak kovácsolva, minden legkisebb frázis ellenállhatatlan erővel szakad ki hangszere négy húrjából. Az ily művésztől természetesen távol áll a mozarti önkénytelenség, beethoveni felszabadultság, vagy daloló Schubert-boldogság. A szigorú tétel nagymesterein kívül talán egyedül Brahms titáni vajúdása talál interpretációiban magára.

---

Mert Mozart legtüzesebb, legtemperamentumosabb pillanataiban sem tűr erőszakot, nála nem lehet formába gyúrni, csak formába varázsolni egy (sajnos néhai) Pártos István keresetlen magától-értődésével. A Telmányi-stílus gyakran ráfekszik Beethovenre is. Így pl. a Kreutzer-szonáta (I. tétel) zárótémáját monstruózusra szélesíti, igaz, ezáltal nagyszerű plasztikával tornyosodik elénk, de viszont megakasztja a tétel ellenállhatatlan beethoveni iramát, melynek pedig az egész zeneirodalomban nem akadunk párjára. -

A mondottak természetesen nem akarják azt jelenteni, hogy Beethoven, Mendelssohn, Schubert stb. nem adnak elég alkalmat Telmányinak nagyszerű képességei kifejtésére. (Hiszen Mendelssohn versenyművét talán sohasem hallottuk szebben és ami nem volt egészen stílszerű, épp az volt benne a legértékesebb.) De tény, hogy Telmányi egyéniségébe-gyökeredzett stílusa zavartalan élvezetet egyedül a XVII. század és a XVIII. század első felének remekműveiben nyújt, ennek a birodalomnak azután feltétlen ura.

A telmányijáték sajátságait a mondottakból egyszerűen kikövetkeztethetjük: Biztosan ívelt, határozott körvonalú rajz, szigorúan összetartott, de teljesen kihangsúlyozott ritmika, mélyenszántó, hallatlan vívóerejű tónus. Akkord-technikája egyedülálló, majdnem tudományos fejlődés eredménye. Látjuk, hogy Telmányi játékában megvet minden érzéki, dekoratív hatást. Természethez, könyvélményekhez, egyszóval romantikához semmi köze sincs, művészete a legtávolabb fekvő, legabszolútabb művészet: Zene.

Még pár szóban meg kell emlékeznünk a Dohnányi-Telmányi együttesről, melyet semmiképp sem tarthatunk szerencsés vállalkozásnak. A két ellentétes temperamentum károsan befolyásolja egymást.

Dohnányi parnasszien formaművészetét erősen nyomja Telmányi szélsőséges rajzdinamikája, míg a nagy zongoraművész páratlan hangszíntechnikája mellett a hegedű hangzik kissé fakón, szürkén. Hogy tökéletes összjáték jöhessen létre (és ez létre is jön!), Telmányi sokat feláldoz intenzitásából, Dohnányi pedig többször kénytelen megbontani a felépítés felületi feszültségét, pedig ez játékának legtitkosabb varázsa.

Tóth Aladár