|
A bihari remete
- Kárpáti Aurél új novellái -
De egy szép napon felrúgta az incselgő Grátziát, levetette a szűk karmazsin dolmányt s megtorpanva Nyugat nyíló Szezáma küszöbén, szügybevágott daccal, kopott décbundát vonván araszos vállára, hazatérült... tajtékpipák érését vigyázni, parasztszolgálók állát csipdesni, póri meséket hallgatni, maga borát inni, elzsírosodni s végtelen őszi napokon egykedvűen nézni az ónos eső függönyét a fekete barázdák fölött. Rontás-e avagy szentség ez a sors, ez az "önmagába visszaforduló ereje a titokzatos ázsiai léleknek?"
Egy estébe hajló délután bőrfedeles vén hintó fordul a kúria elé s a fehérkesztyűs inas egy selyemmantillás idősebb delnő előtt ereszti le a vashágcsót. Öreg Bessenyey György kicsit megtántorodik, hogy ráismer a váratlan vendégre, a bársonyszájú bécsi grófnőre. Aztán átszól a húgának a másik szobába: "Eredj le szaporán s mondd meg, hogy én már ott lakom a kertben, az öreg almafa alatt, az utolsó köszöntést néki küldtem". Rontás-e vagy szentség ez a kibúvás a találkozások elől, az életnek ez a letagadása?
A hintó elgördül, öreg Bessenyey György lóra fordul s kilovagol a határdomb tetejére. Szeme fölé ernyőzi tenyerét s elnéz messze Nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe, amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl, Dunán túl. Rontás-e vagy szentség az elfutó életnek ez a tétlen nézése? A berettyómenti síkon elfeketednek az árnyak a lefutott napnak utolsó sugarai is kilobbannak - a novellának vége van s a kérdés is belefeketedik az árnyba, a lápba, a semmibe, a melankólia árnyaiba.
Nehéz, ködösen gomolygó, határtalan melankóliából fakadtak Kárpáti Aurélnak ezek az új novellái. Az élet cifra palotái körül elhúzódik ez az érzés, csak jajongó, túlérett és haldokló őszi estéken lovagol ki a mezőre, hogy kikémlelje: megvan-e még ez a világ, melyről nem tudni, "rontás-e vagy szentség?" S a világ megvan, megvannak az ő finom vonalai, melyeket tűnődve lerajzolni édes-bús foglalkozás, megvannak sárga és indián piros színei, melyekhez hasonlót keverni a palettán rontás is, szentség is.
Kárpáti fest és rajzol, őszi színeket fest itt és régi embereket, emlékeket rajzol a ma papírosára. E kötet alakjai múltban élt emberek, akik múltjukra emlékeznek. Ábrándos, kalandos, romantikus figurák, akik déli tengereken utazgatnak, kalózokkal egyezkednek, meghalt hadseregeket vezényelnek, a halhatatlanság bűvös italát keresgélik s egy hegyi szőlőben halálra táncolják régen abbahagyott életüket.
A nehéz őszi ködben éles sziluettel vonulnak el az ablak alatt e halott emberek, a nagy messzeségből, mintha daluk is ide hangzanék, ha kitekintesz az ablakon, mintha az ajkak pirosát is látnád, a szemek fehérjét s boruk aranyát. Az író bent ül a szobában s melankóliában elnehezült kezével festi eléd e vonalakat és színeket. Mert a tiszta vonalak, a teljes színek és érett hangulatok kedvelője ő.
Földi Mihály |