Nincs kilátás a fainség enyhülésére

Ezernyi bajunk, sok sajgó nyomoruságunk tetejébe, legszeszélyesebb, kegyetlen ellenségünknek csapott fel az idei tél is. Egyik nap fagyasztó hideg szél söpri végig a várost, amely ellen nem ad védelmet foszladozó, ócska ruhánk, a másikon felszakadnak a mennybolt duzzadt párnái és pelyhes, puha fehér takaró boritja be a széltépte háztetőket, a kikopott hepehupás kövezetet, a harmadik napon pedig ujabb gonoszságot eszel ki ellenünk a szeszélyes öreg.

Langyos tavaszi szelet hajt felénk, a melytől fekete, mocskos csalakba málik a hó, sárpatakok lepik el az utcát és kidőlt, rokkant cipőnk oldalán vigan bugyborékol befelé az utcalé, hiába minden tojástánc vagy kerülgetés. S ha mindezek tetejébe nedves lábbal, kékre gémberedett testtel, náthától fuldokolva, estére kelve hazafelé tartunk, rettegve gondolunk a jéghideg szobára, a dermedt kályhára, amelyben még ott a tavalyi hamu. 

Nem csoda tehát, ha valamennyien keserü irigységre torzult arccal olvassuk az osztrák lapok kérkedő hiradását, hogy Bécsben bőven van szén és fájuk is annyi, hogy elláthatták a háztartások szükségletét...

Mivel nálunk a szén- és fajegyünkön kivül alig van egyéb tüzelnivalónk, merő kiváncsiságból elmentünk az epedett, s most igazán drága melegitő – kincs a fa, két hatalmas fórumához, először a Rákóczi-uti Hunnia-szállót elfoglaló „Faértékesitő” hivatalba, majd a Zoltán-utcába az „Erdészeti és faügyek országos kormánybiztosságához”, hogy megkérdezzük az intéző urakat, lehet-e reményünk arra, hogy megérjük azt az időt, amikor büszkén megirhatjuk mi is a pesti lapokban azt, amit a bécsiek, vagy legalább annyit, hogy egyetlen-egyszer befüthetjük a kályhánkat és rideg hőmérőnket rávehetjük arra, nyujtózzon ki addig a szerény kis piros vonalig, amelyik felett természetes egyszerüséggel áll e fölirat, hogy: Zimmer Temperatur. 

A Rákóczi-uti hivatalban nagy a sürgés-forgás; a néhai szálloda kellemesen temperált szobáiban ügybuzgó emberek légiója ir tele rengeteg papirost, de mikor fa után érdeklődünk, hirtelen fagyosra merevedik az arcuk, csodálkozó, méltatlankodó pillantás vetődik ránk a szemük szögletéből, nyakig begombolkoznak, mintha ők is nagyon fáznának és a válasz: 

– Nagyon sajnáljuk, mi nem nyilatkozhatunk, mi nem tudunk semmit... tessék megpróbálni, talán a méltóságos ur...

---

A sikertelenség csak fokozza kiváncsiságunkat, átmegyünk a Zoltán-utcába a kormánybiztossághoz. Itt ugyanaz a millieu, ugyanaz a fogadtatás: 

– A kormánybiztos ur nincs itt, a miniszterelnökhöz ment... Nem is jön vissza... Rengeteg dolga van... Igazán nem tudjuk megmondani, mikor ér rá... 

A kormánybiztos ur helyettesének „sincs módjában nyilatkozni”...

Az államtitkár fogadószobájában a nyájas cserépkályhánál melegedve találunk végre egy barátságos urat. W. erdőfőtanácsost, aki hivatalosan egy szót sem hajlandó nyilatkozni, de „privátim” szivesen elbeszélget. – Kölcsönös udvariasságok után csakhamar eloszlik a méltóságos úr gyanuja és kérdéseinkre rendjén elmondja a következőket: 

– A helyzet megoldására legjobb igyekezetünk mellett sem igen lehet kilátás.
A fafelhozatalban eddig nem volt semmi számottevő akadály, sőt e hónapban 4000 vaggon fát kaptunk, 400 vaggonnal többet, mint a mult novemberben. Tavaly januártól juniusig 25.000 vaggon fa érkezett a fővárosba, ezidén már jóval tulhaladtuk ezt a számot. 

– A belföldi fakitermelés békében sem fedezte szükségleteinket, annál kevésbé lehetséges ez a mostani Csonka-Magyarországon, amikor különösen érezzük az erdélyi rengetegek és a horvátországi erdők szállitásának elmaradását. 

– Mindezek nehézségek ellenére sem lehet szó fainségről, sőt olyan tekintélyes fölhozatalról gondoskodtunk, hogy ha a normális szénszükségletet valami módon fedezni lehetne, fafölösleg állana a rendelkezésünkre. 

– Amint a szénbányák termelése emelkedni fog és több szenet kapunk, a fahiány egyszerre megszünik.