|
Ezelőtt hat évvel
Budapest, jul. 23.
Valami szörnyű rém lappangott, orvul, prédára lesve Európa peremén. Princip revolveréből kicsapó kis lángnyelv meggyujtotta a puskaporos hordó kanócát és a zsarátnok már ott izzott a hordó nyilása előtt….
Belgrád felől furcsa hirek keringtek, szorongó érzés lepte meg az embereket, valami ismeretlen, rettenetes vihar előszele borzongatott meg mindent, kisérteties, tompa suhogással csavarta meg a gyümölcstől terhes érlelő fák sudarát…
A szabadban éjszakázó parasztok, idegen jeleket, titkos kardokat fedeztek föl az égen és borzongva susogták: végitélet lesz…Öreg emberek esténként az ég alját lesték, ahol tüzes-véresen bukott le a nap és mindhatározottabban mondották: jön a háboru…
Mindenki érezte, mindenki tudta, de rettegve, mégsem hitte senki…
A késő nyárban uj tavaszi szerelmek lángoltak fel, bimbóba feslő lángok, csókba érő legények hirtelen fellángolással találtak egymásra és ösztönös, sürgős mohósággal keresték egymás száját, nehogy elveszítsék egymást, mielőtt meglelték volna… Aztán jött a nagy, szomoru, fekete szombat…
Avilágtörténelem egyik legtragikusabb napja…
Tultelített delejes feszültséggel volt telve a levegő… mindenki várt… Csunya, őszi borongós juliusi este lett, nyirkos, hideg eső verte az utcát… Belgrádból megjött a hír: „Szerbia válasza nem lévén kielégítő, báró Gisel nagykövet elhagyta Belgrádot. Kirobbantak a lefojtott érzelmek: megnyilatkozott az utca örökké ujságra éhes lelke, elhangzott az első: „Éljen a háboru… Vesszen Szerbia!” Kevesen aludtak ezen az éjszakán, millió szem leste a minisztériumok, a szerkesztőségek virrasztó, világos ablakait…rejtélyes híreket röptettek a szélrózsa minden irányába a remegő sürgönydrótok, titkos staféták szaladgálta erre-arra… és hajnalra kiragasztották a falakra a király szózatát: Népeimhez… megüzenték a háborut…elrendelték a mozgósítást…Egy titkos, földöntuli kéz a világ naptárában vérrel festett piros vonalat huzott végig ennél a napnál, a béke, a polgári nyugalom korszaka mögül a világhistóriában elkezdődött egy uj fejezet. A hadüzenet nyomán pillanatnyilat a bizonyosság tudatának jóleső érzése lett urrá a lelkeken, annyi kétség és tapogatódzó találgatós után, csak a csakhamar elérkezett végső bucsupercek, az elválás nyitották fel azután ujra a bánat, a fájdalom, a köny, a kétségbeesés zeilipeit… A többit már tudjuk, felbuzgó lelkesedés, nóta, mámor, zene, virágos, hangos katonavonatok… azután pár napi csend. – Az első harctéri fiuk.. Belgrád, Kalimegdán, Sabác, az első halottak, az első fájdalmat hozó kórházvonat… az orosz hadüzenet.. az angol, a francia, az amerikai, aztán az oláh.. magyar barát, gyaloghuszárok élet-halál harca négy fronton, az egész világ ellen… Lelketlen, titkos, gazemberek aknamunkája a fronton és itthon.. az „őszi rózsás” október 31, amikor csakhamar piros vércseppek hullottak a fehér szirmokra.. Frenchet d’ Esperey szava…”hát már idáig jutottak”….A védtelen országot meglepő sakálok, és hullarablók raja… Kun Béla és a többi rém felbukása… a Visegrádi-utcai bombagyár… Március 21….És ma: Kassa főtere „nazdartól” hangos, a Dóm tetején cseh zászló lobog, Pozsonyban nemzetiszín kokárdás gyermekeket gyilkol meg a cseh szurony, Váradon tilos a magyar szó, Kolozsváron oláh bocskoros az ur, Aradon meggyalázták a vértanuk sírjait, a Hargita alján, Szepsiben rab saját hazájában a székely, Szabadka város házáról darabokban verték le a magyar cimert, Komáromban sirva takarja el arcát a vár fokán a kőszűz…Amerre nézünk, golyó, bitófa, kötél a sorsa mindenkinek, aki magyar…Pesttől 40 kilométerre, Párkány előtt már cseh strázsa posztol a határon… Mindenütt csak vér, viszály és átok! Meddig! Miért vert meg bennünket ennyire mind a két kezével a magyarok Istene! |