|
Kuncz Aladár - Karácsonyi látomások Történelmi pillanat
Váratlanul jön és csak a fogékonyaknak nyilatkozik meg. A valóságon, az idő és véletlen körülmények e mulandó szövedékén, oly ellenállhatatlanul metszi át magát, mint papíron az izzó parázs. Itt van, s az emberi elme játszi keretei: múlt és jelen, jelen és jövő, szétroppannak, mint a megdagadt ár előtt a gátak. Minden egy nagy időtlen hullámmá borul össze s úgy érezzük, hogy itt mellettünk vágtat lován üldözői elől a szerencsétlen Lajos, míg az undok mocsár el nem nyeli halovány arcát.
Verbőczy most vonul végig díszes kíséretével Buda utcáin, hogy kenetes ajka ékes szavaival fegyvert és erőszakot meggyőzzön. Kivonult már az utolsó török is az országból s elénk tárul a pozsonyi országgyűlés terme, hol az országdöntő, kínos csendbe, fenyegető ágyuk nyomása alatt, idegen uralkodó családnak jegyzik el sorsukat a megrémült rendek.
De halljuk a felsőbüki Nagy Pálok dörgő szavát is, mellyel megindult a magyar nyelv renaissancesza. Itt baktat már Pest sáros utcáin Széchenyi s míg rajongó lelkét a jövő Budapest nagyszerű látomása édesgeti, elméje a megoldás lehetőségein töpreng. Minden akarat és küzdelem, minden ujjongás és ünneplés, minden gyász és szomorúság, mely egykor itt futó pillanatokba írta magát, most élővé elevenedik.
Hangzik komor lépése az Árpádot temető vitézeknek, feljajdul újra a sziklákon lezuhanó Gellértnek sikolya, tatárverő magyarok hurrája összevegyül a hősi kétségbeesés kiáltásával, mi a Szigetből kitörő mártírcsapat ajkáról szakadt fel - - - Nincs múlt, nincs jelen, nincs jövő, csak magyar sors van, minden megéltnek elszakíthatatlan összefüggése. Századok leomló válaszfalain keresztül áthallatszik hozzánk testvéreink kiáltása, átnyúlik segítséget kérő és segítséget adó kezük s úgy érezzük, hogy mindnyájan mindent egyszerre élünk.
Hősi tettek és gyáva árulások, önzetlen eszményiség és galád érdekhajhászás, melyeket talán egykor nem jutalmazott vagy nem büntetett a vak pillanat, most feltámadnak s az egyetemleges jutalmazás és megtorlás mérlegelő útján kiegyenlítődnek, kitisztulnak a nagy egység lelkiismeretében.
Időtlenül, sikerektől és kudarcoktól menten feszül elénk a szűz magyar akarat, sziklák közé vetett mag, parton sarjadzó növény, melyre, alighogy kidugja fejét, zuhogva robbannak az ellenséges hullámok, s mi ennek a hatalmas akaratsugárnak kialvó szikrái, egy percre mintegy kiválunk a fajlendületéből s magunkon kívül látjuk sorsunkat az örökélet irtózatos küzdelmeiben tovaszáguldani.
Ez előtt a szörnyű vízió előtt hasztalan minden betanultság, okoskodás. A szív legmélyéről feltörő szó is üresen, idegenül kong. Érezzük, hogy a Végzet átlép rajtunk, egyéni életünkön. Gondolat, ösztön elszáll belőlünk és csak ámuló, tehetetlen szemlélet leszünk, mint egykor, mikor láttuk magunkat levett kalappal, zokogva végigmenni az utcán apánk koporsója után és úgy sirattuk magunkat, mint egy teljesen idegen embert ...
*
Ebből a természetfölötti átérzésből merit új kedvet az életre a lesújtott ember és történelmi pillanatokban ugyanez az érzés termékenyíti meg a nemzetek lelkét is. Az "ami volt"-nak és "amivé lenni akar"-nak eszméje észrevétlenül és gyorsan fogamzik meg a hivatottak lelkében s a mai sötétség, kapkodás és erőszak helyébe, holnap már felragyog az új cél.
A ma nemzedéke, mely csak, mint ilyen, vezekelhette le a megváltó szenvedést, mert az Úr fiának is testté kellett lennie, hogy szenvedjen, - holnap már egész nemzetté lesz, s könnyen rázza le magáról a beteg testén elszaporodott férgeket.
Holnap már Szent István bölcsessége, Kálmán tudománya és Szent László villogó kardja velünk lesz, mely oly gyökerestől tépte ki a magyar sorsot a felelőtlen változás, hogy ami az ő hivatásuk volt, a mi hivatásunkká is lett. Ezért csalogatóbb és szebb a jövőnk, mint bármikor. Mindenné lehetünk, mert majdnem semmivé tettek. A magyar műveltség tündöklő vára újra fényszórója lehet a keleti műveletlenségnek. Ma Mátyás királyról többet lehet és többet kell tanulnunk, mint Deák Ferenctől, mert közelebb estünk hozzá.
De nekünk a tudósokat, művészeket nem kell külföldről hoznunk. Háborúelőtti nagyarányú kulturánk egész kerete még itt fekszik tétlenül, a végromláshoz közel. Művészet és tudományok minden ágában már éppen felserdült, már éppen munkához látott egy minden tehetséggel megáldott generáció, mikor a háború kitört. Ez a nemzedék él még, szétszórtan s elkábulva, belefásulva a megoldhatatlan mindennapi gondokba, de él s még nagyszerű munkára hivatott.
Meg kell előbb menteni az egész Magyarországot szellemben és műveltségben, tudományokban és művészetekben s akkor a földrajzi Magyarország egy kardcsapás nélkül újra összeáll. Mily balgaság félni a képzett emberektől s azok túltengésétől, mikor a mai helyzet itt minden foglalkozást, a legkisebb állást is az őrtállás szent kötelezettségével ruház fel.
Hát nem a mi igazságunk kiált ki világszerte abból a tényből, hogy amíg egyik szomszédunk a tanítói oklevélhez köti legmagasabb állásait, addig a mi tanítóink százszámra foglalkoznak a legkezdetlegesebb testi munkával? És mégis, ne adjuk fel legfőbb erőnknek, kulturális erőnknek egy porcikáját se! A művelt és minden rétegében tudatos magyar szellemmel áthatott magyarság magja és megalkotója a jövő Nagymagyarországának. |