|
Sztjepancsikovo és lakosai
Dosztojevszkij regénye, mely Trócsányi Zoltán gazdag és ízes fordításában jelent meg, voltaképpen egy óriási arcképtanulmány. Maga a mese igénytelen és - érezzük - mellékes is. Egy nyugalmazott ezredes házasságát eleinte megakadályozza a birtokán lebzselő léhűtő, aztán, mikor a lágyszívű, kedves öregúr sarkára áll, beadja derekát. Az ezredes elveheti a nőt, akit szeret.
Oldalról-oldalra tökéletesedik a portré. Az, aki egyébként sápadt, látományoktól gyötrődő arcokat festett, most a lélekbúvár minden izgalmával és érdeklődésével tanulmányozza a sunyi ábrázatot, melyen a butaság és önhittség fölényes mosolya van, a nyílt kérdést, melyet senki se tud megoldani, a fennhéjázó koldust, aki az alamizsnálkodót leckézteti és egész életén át uralkodik egy jóhiszemű társaságon.
Fomics Foma valaha egy tábornok házi felolvasója volt, aki a tábornok halála után az ezredes házához került. Ötven éves, szőke, arca szemölcsös. Senkinek sincs rá szüksége és legegyszerűbb lenne kidobni őt. Csakhogy ami elgondolásban egyszerű, az kivitelben nagyon is bonyolult. Ez az erkölcs-csősz és széplélek, a kedves, nyárspolgári ház réme, kiuzsorázója, zsarnoka lesz.
Fegyvere az, hogy minden képtelenséget véghez visz, azt is, amire gondolni sem mernek. Vádlott, de orcátlanságában ő vádol. Térdre kellene esnie, hogy kegyelemért könyörögjön, de ő kényszeríti földre pártfogóit. Olyan hiú, hogy nem bírja elviselni egy gyermek névnapi ünnepeltetését, duzzogó, sértékeny, amellett önérzetes is és nyíltan hangsúlyozza, hogy ő nem kitartottja, hízelgője senkinek. Tudatlan, de azért úgy mosolyog, hogy a tudós is belepirul.
Mikor ő "dolgozik" kényelmes, pompásan berendezett szobájában, mindenki lábujjhegyen jár. A parasztokat franciára és csillagászatra oktatja. Olykor szobájába vonul, hogy "imádkozzon az emberi nemért", mert ez a kegyes burgonya, aki senkit se szeret, ez az érzelgős savanyúuborka, aki nem képes érezni, az emberiséget, a semmire se kötelező, halott fogalmat szereti. "Szeretni, szeretni akarom az embert..." fuvolázza.
Aki megsért, annak rendszerint megbocsát, de nem mindig. Házigazdájának, a jó öreg ezredesnek le kell borotválnia pofaszakállát, mert véleménye szerint a pofaszakáll idegenszerű, nem eléggé "hazafias". Eleinte tegeződnek, később azonban megkéri, magázza őt, majd "kegyelmes uram"-nak tituláltatja magát. Sületlen véleményét nagy garral adja elő s minden kijelentést letorkol, minden élcet, vagy megjegyzést lesajnál.
Evés közben olykor "megmered" kezében a villával, ajkán egy élveteg mosollyal, "delejes álom"-ba merül, mely után "semmire se emlékszik". Egy alkalommal fellázad ellene a házigazda, lependeríti a lépcsőről, de mintha minden neki szolgálna, sűrű könnyhullatással és nagy fogadkozással visszakönyörgi őt, úgy, hogy holta napjáig a birtokon él, mindenki tiszteletétől övezve. Fomics Foma örökkévaló, mint a butaság, elpusztíthatatlan, mint a gonoszság.
Thomas Mann alakja, Spinell az író, aki nem író (Tristan) és Jules Renard Henri Gerard-ja (L'Écornifleur) erősen emlékeztet rá. Csodálatos tintakukac, ki az igazi irodalom mellől elhozott varázzsal, babonás igézettel uralkodik a közrendű emberek raján. Sokszor torzképnek gondoljuk, aki hibáinak túlzott szembeszöktetésével hat, de másik pillanatban már valószerűnek érezzük. Mindenesetre rejtély.
Dosztojevszkij, ki regénye során tárgyilagos biztonsággal, közvetetten jellemzi, szava és tette által, egy helyütt maga is elcsodálkozik és elmélkedni kezd titokzatos mivoltáról: "Ki tudja - írja - meglehet, hogy ez a borzalmasságig kifejlődött becsvágy csak az ember saját emberi méltóságának hamis és eltorzított érzése, amely először talán a gyermekkorban, idegen járomban, szegénységtől, megszégyenítéstől lábbal tapostatott. Vagy talán az illető mint kis gyermek tanúja volt, hogy szüleivel így bántak?" Nemem olyan roppant ez az alak, mint Jago. Shakespeare túlsüvöltötte az emberi rosszaságot, Dosztojevszkij túlkacagta.
Én egyáltalán nem csodálkozom, hogy a "Raszkolnyikov" és "Karamazov testvérek" írja, született humorista is, mert tragikum és humor egy testvér - csak kifejezésbeli különbség van köztük - a szememben mindig gyanús az író, aki csak a tragikumot, az egyik végletet látja és nevetni nem tud. Jelkép ez a regény, hogy a földgolyón minden lehetséges, kétségbeesett kacagás azon, milyen rosszak és ostobák az emberek.
Aztán lélektani remeke a hálátlanság rajzának is, melyet ilyen igazán még nem világítottak meg. Mert a hálátlanság lehet erkölcsi képtelenség, azért lélektani valóság marad, nagyon is gyakori emberi tulajdonság. Akivel jót teszünk, anyagi vagy erkölcsi tekintetben, idő múltán, kisebb vagy nagyobb mértékben, meggyűlöl bennünket. A gyengék, akik pénzt, vagy szellemi támogatást fogadnak el, megalázódnak azáltal, hogy segítségünkre szorulnak és később - aszerint, hogy milyen erős bennük az ellenérzés - kisebb, vagy nagyobb mértékben bosszút állnak rajtunk, a megaláztatásért.
Unos-untalan halljuk, hogy a pártfogolt jótevője ellen fordult, noha ezt "legkevésbé tőle várhatta." Mennyire nem ismerik az emberi lelket, akik így beszélnek. Nem azok szeretnek bennünket, kikkel jót teszünk, hanem mi szeretjük azokat, kikkel jót tettünk, később is: a saját áldozatkészségünk és segítésünk kellemes tudatát szeretjük bennük, vagy helyesebben erőnk, hatalmunk, leereszkedésünk emlékét, amint ők is az ezáltal előidézett megaláztatást gyűlölik bennünk.
A regény művészi túlzása ennek a megállapításnak, melyet itt világos szavakba foglaltam. Dosztojevszkij - mint az előszóban olvasom - ezt a regényét tartotta legjobbnak s bár véleményében nem tudok teljesen osztozni, megértem, mire célzott. Pesszimizmusa itt tetőzik. A titokzatos író fiatalkorában másképpen ismerte az embereket. Mindegyikben titkot és mélységet látott, önmagát. Majd kiábrándult belőlük, rájött, hogy tévedett. Az emberek mind egyszerűek. Minden emberismeret csak abban áll, hogy az embereket le kell nézni. Az a jobb emberismerő, aki a másiknál jobban lenézi őket. (Fomics Foma kitűnő emberismerő.)
Az író egykor könnyezett és lázongott, hogy elvesztette az emberekben való szűzi hitét, kiket ifjúkorában hősöknek, ősi törvényeknek, eszméknek látott, itt azonban a másik - szintén túlzott - szemléletben nem kevesebb örömet lel s ha elgondolja, hogy egy embert egyetlen bókkal, vagy gánccsal, egyetlen hízelgő, vagy fenyegető mozdulattal mennyire pártjára térítheti, a mostani cirkuszt még hajdani bűvös színháznál is mulatságosabbnak, vigadóbbnak és szomorúbbnak ítéli.
Mert az ember nem egyszerűen-egyszerű, hanem döbbenetesen, fantasztikusan egyszerű. Íme a regény kulcsa. Nem játék tehát ez a munka, nem egy lángelme pihenő, derűs szórakozása, hanem keserűséggel teljes vallomása egy hajdani hívőnek. A rejtélyes ember nem is rejtélyes.
Kosztolányi Dezső |