|
A zeneévad küszöbén
Az 1920-21-ik zeneidény szép, a körülményekhez képest gazdag ígéret. Egyrészt, mert elérkezve a legnagyobb mester születésének 150-ik évfordulójához, Beethoven halhatatlan neve nyomja rá bélyegét, másrészt, mert zeneéletünk hivatott vezéregyéniségei nem csak nagy művészek, de nagy emberek is.
Más országban nem kívánnak egyebet a művésztől, minthogy nagy művész legyen. Nálunk ez, sajnos nem elég. Hogy valaki a magyar zenekultúra fellendítésén dolgozhasson, ahhoz egy Dohnányi, Bartók vagy Kodály nemes önzetlensége, önfeláldozó idealizmusa szükséges: különben elkedvetleníti, külföldre kergeti, fajtája számára megöli... nem, nem az érdeklődés hiánya... hanem a "hivatalos" magyar zenei rezsim és kritika.
Mert hiába csinál Kern Aurél ebből is zsidókérdést: a "magyar zenei élet elnyomóit" éppen azokban a "kiváló zenei tekintélyekben" találjuk meg, akik meghiúsították Dohnányinak a magyar zenepedagógia leghivatottabb reformátorának zeneakadémiai terveit, akik Bartók Bélát a tehetetlenekkel és telhetetlenekkel helyezik egy sorba, akiknek "Magyar Zenei Kultúra"c. hét oldalas cikkeiben Árion zeneszerető delfinjeitől Bakfark Bálint mesterig minden előfordul, csak a magyar zene legtörhetetlenebb előharcosának, Kodály Zoltánnak neve nem.
Nem állítjuk, hogy Kern Aurél cikkében nem ír egy-két nagyon megszívlelendő dolgot. De mégis csak furcsa, hogy valakinek a középiskolai zeneoktatástól a numerus-claususig minden eszébe jut, csak a legkézenfekvőbb, legsürgetőbb teendő nem: nagy zenei tehetségeinknek, elsősorban Bartóknak és Kodálynak akcióképes állapotba helyezése, műveik előadása, tudományos kutatásaik, gyűjtéseik anyagának mihamarabbi feldolgozása és kiadása! A magyar zene számára a legjobb propaganda: kiváló faji eredmények felmutatása.
De hát a mi hivatalos lelkiismereteink elfelejtenek megbotránkozni azon, hogy mialatt külföldön már Schreckerek ülnek a Hochschuhlek igazgatói székében, addig nálunk Bartókot zongoratanításra kényszerítik és Kodályról úgy gondolják, hogy leghasznosabb, ha szabadságon van. Amit Dohnányival tettek, arról jobb hallgatni: nagyon fájó emlékek ezek.
De míg mások ilyen körülmények között Bécsbe "menekültek", addig mit csinál ez a nagyszerű, páratlanul nagyszerű ember? Mint Filharmonikusaink elnök-karnagya olyan műsort állít össze, amilyet évtizedek óta nem hallottunk, eljátssza kétszer is Beethoven összes zongoraszerzeményeit, szövetkezik a nagy Jubiláns egész kamarazene-oeuvrejének előadására a Waldbauer-Kerpely quartettel, (amely társaság neki úgy kultúrmissziójában, mint mellőztetésében méltó társa), ad külön zongoraestéket, Beethoven-misét dirigál, stb.
Így van azután, hogy míg az ún. hivatalos zenei élet az impotenciának groteszken szomorú képét mutatja, addig a kihagyott, ajtó mögé állított Dohnányi egész hihetetlen munkabírását összeszedi, hogy zenekultúránkat fenntartsa, és nem engedi hosszú fáradozásával értékessé nevelt közönségét szétzülleni.
Működését minden igaz ember hálája, tisztelete és rajongó szeretete kíséri útjain. Amíg ilyen férfiaink vannak, nyugodtak is lehetünk zenei jövőnket illetőleg, de csak akkor, ha az állam minden lehető eszközt rendelkezésükre bocsátva abba a pozícióba helyezi őket, melyet hivatva vannak betölteni.
Tóth Aladár |