Egy év óta százszor megfogadtam, hogy politikára vonatkozó igét tollam le nem ír. Mivel azonban életünk e napjaiban, a nagypolitika miatt hiányzik a magyar íróknak a szépirodalmi megnyilatkozás lehetősége is, ezért nem tehetem, hogy meg ne szólaljak, mikor most, az első emberséges hangot hallom egy politikustól.
Zsilinszky Endre: "Nemzeti újjászületés és a sajtó" cím alatt egy kis tanulmányt írt, amely gyakran megdöbbentően őszinte tükre az ő gazdag, s mély nemzeti szemléletének.
Zsilinszky Endre abba a típusba tartozik, amelynek kitermelése lett volna az én politikai álmom. Igen, tudom, sokan vannak ilyenek, kultúrmagyarok, akik fajiságukat az európai kultúra tüzében edzették. Éppen a napokban örvendtem ugyan e lelkirokonság egy másik nemes tagjának, aki ugyanerről a problémáról, a nemzeti önismeretről nyilatkozott tanulmányban, s hálistennek gyakran, s egyre gyakrabban hallom ezt a hangot: a jók, férfiak, bölcs fiatal magyarok hangját.
Ez az embertípus bátor és mérsékelt, céltudatos és halk, szilárd és gondolkodó. A magyarságnak nem előcsatárjai ezek, akik vakmerő rohammal száguldanak neki a vad portyázásnak, hanem a derékcsatárok, a törzs, az alkotó elem...
Bár előbb jöttek volna. Igenis, a politikusnál, mint mindig, most is előbb jött a költő. A Költő, aki jelen van e nemzetépítőknek minden tüzében, ízében, savában, erejében.
Hamarabb kellett volna jönniük, de ma sem késő. Tíz év óta legmélyebb fájdalmam, hogy a közép és felső osztálynak jóformán sehol tagja sem akadt, aki tudomást vett volna a szociális problémáról. A magyar úri osztály urakat nevelt, mely a népet maga mellé társul nevelni nem vágyott. Tisza Istvántól hallottam egyszer egy vacsorán a következőket: "Ha Németországban egy földbirtokos megtelepszik, az rögtön megszervezi a falut, szövetkezetet csinál, ír, levelez, gazdasági ügynöke a falunak... Ahol pedig itthon egy magyar földbirtokos megtelepszik, ott felhangzik a cigánymuzsika."
Tiszának ez a megjegyzése, amely épp olyan keserű volt, mint élcesen gúnyos, sok mindenben kalauzom volt, még abban is, mikor magát Tiszát támadtam. A magyar földműves és munkás épp oly kevéssé tanulhatta meg Tiszában, mint a magyar nemesség valamennyi ivadékában, szociális vezérét tisztelni, szeretni, s követni: csak az urat félte, respektálta benne s óvakodott tőle.
A mai generáció azonban ezen a téren nagy változást fog hozni.
Hoz szociális érzéket, amit az idők megkövetelnek, hoz szociális tanultságot, amit ez az érzék megkíván és hoz magyar és faji nyugalmat az élet felfogásában, amit a múlt determináltsága őriz meg bennük.
Ma még sötét és zűrös foltok bomlasztják a közéletet, de meg fog mindez jönni, mihelyt az élet megadja hozzá a lehetőséget. És Zsilinszky Endrének igaza van, hogy: "a legnagyszerűbb magyar erők még csak ezután kerülnek napvilágra."
Csak gyorsan, gyorsan, feszült munkába állani. A Zsilinszky Endréknek nem lehet elég gyorsan, s elég sokat tanulniuk, hogy napok alatt pótolják az évszázadok mulasztását. Azt mondja: "a magyar emberből kell kiindulni az új élet új integrálódásának": az ő lépése lépés ezen az úton.
Szemléletét ugyan még sokszor meg lehetne bontani, legfőbb hiánya azonban, hogy vagy nem veszi észre, vagy nem meri konstatálni a mai rendkívüli idők kettős harci állapotát: egy vízszintes és egy függőleges harc folyik ma az egész világon: vízszintesnek nevezem a fajoknak egymás közti harcát, elsősorban az állami szerkezetek egymás elleni térhódító háborúskodását. Függőlegesnek az egy társadalmon belül egymás feletti rétegeknek belső szociális ellentétét.
Az első harc eredményéül készül Európában a három nagy faji közösség: a szláv, germán és román néptengerek kialakulása. A másiknak eredménye lesz a különböző társadalmi rétegek megegyezése, a kasztok megszűnése, a kultúrnívó egységesülése. Az első harciállapot hadvezéreket, katonákat, s háborúkat provokál, a második kulturális és gazdasági elemeknek, tudósoknak és nemzetgazdáknak sorompóba állását a szervezetek élén.
Zsilinszky Endre túlságosan, sőt csodálatosan katona. Az ő mai kultúrállapotával alig is illik össze ez a militáris világnézet. Ő a magyar fajból a világ legjobb katonáját akarja kitermelni. A katonát, aki ölő fegyvert vesz a kezébe, s bírja az éhezést, hideget, meleget, testi fáradságot, fegyelmet, kommandót, együtt dolgozást gépeszű tökéletességig, annak a célnak a szolgálatában, hogy: vezérkari parancsra embereket megölni...
Hát hol akarja harcoltatni ezt a magyar katonát? A három nagy fajjal szemben? Vagy azok közül bármelyiknek szolgálatában a másik kettővel szemben?... Hát különben is örökké harcolni fogunk? Hát nem látja, hogy a fizikai harc csak átmeneti állapot annak a magasabb célnak a kedvéért, hogy az emberek békében s megértésben élhessenek egymással. Hogy nem az a jövő katonája, aki öl, hanem aki ölel.
A másik túlzása a zsidókérdés beállítása. Amennyire kétségbeejtő volt az utóbbi évtizedekben már a magyarság tunyasága, a praktikus pályáktól való iszonyodása, az állam árnyékába való menekülése, - amennyire természeti szükség volt már a magyarság eszméletre ébredése, reneszánsza, új világszemléletre állása: annyira kicsinyes és nevetséges úgy tüntetni fel a helyzetet, hogy egy idegen faj egyszerűen elvágta a lehetőséget az uralkodó magyarság előtt, hogy magának tartson meg mindent, ami pedig az övé. Zsilinszky Endre taglalja ugyan a magyar nép eredendő hibáit, vagy inkább hiányait és pedig sokkal keményebben, mint szépirodalmi író valaha tette, de végeredményben mégis csak bűnbak-politikát folytat, a zsidóságban bűnbakot állít: amely felelős minden bajért és köteles elviselni minden büntetést.
Harmadik pont, amelyben nem értek vele egyet: a saját ügyem.
Ha Zsilinszky Endre oly kitűnő és bátor, sőt vakmerő jellemzését meri adni az én munkásságomnak, és pedig olyan elismerő értékeléssel: akkor hogy lehet, hogy nem találja meg azt a morális és belső parancsot, a kategorikus imperativust, amely ugyanezt az embert előre vitte?...
Mindemellett is nem érzem magam távol Zsilinszky Endrétől. Inkább szívem szerint közel érzem magamhoz őt s őket. Hiszen szeretem azokat is, az apákat, akiktől a világnézeti távolság az egymást meg nem érthetés rideg messziségébe taszít: hogyne szeretném ezeknek a fiait, a Zsilinszky Endréket, akik már a mesgyén állanak, akik már a Ťvérig vágó erkölcsi sarkantyútť kívánják a magyarság tömegeire a magyarság vezető szellemeitől, de a régi álmok, bálványok, a régi istenek iránti pietás még karnyújtásra távol tartja őket a korszellemtől.
A Magyarság élete csak most lendül a Jövőbe: de ez a Jövő eljön, s meg nem állíthatja semmi, mert hozzá vezet a via, veritas et vita.
Móricz Zsigmond
