Benczur Gyula

(1844-1920)

Kilenc éve múlt, hogy Münchenben új értékelését kísérelték meg Pilotynak, ki valamikor egész Németország ünnepelt festője volt, de utóbb az irányától elfordult korízlés kegyetlen kritikával majd minden érdemet elvitatott tőle. A halott mesternek azon az emlékeket idéző kiállításán részt vettek hajdani tanítványai is, - akkorra már jórészt maguk is halott, de legalábbis megöregedett festők.

A magyar művészetet fényes névsor képviselte a kiállításon: Székely Bertalan, Szinyei-Merse Pál, Wágner Sándor, Liezenmayer, Benczur Gyula ifjúkori munkái pompáztak a mesteréi szomszédságában. A kritika, melyet az a szokatlan és a benne résztvevő mesterek egyéni jelentőségénél páratlan kiállítás (Leibl, Makart, Gabriel Max, Lenbach is Piloty tanítványa volt) nagyon foglalkoztatott, újra megállapította a Piloty-iskolának azt a régebben is felismert sajátosságát, hogy a belőle kikerült mesterek és tanítójuk egyénisége között semmi rokonság, sőt hasonlatosság sincsen.

Már Piloty életében is a mester ritka tanítói hivatottságát látták abban a képességében, hogy nem tanítványainak egyéniségét hajlította a magáéhoz, hanem csodálatos fogékonysággal önmaga simult tanítványaihoz, kiérezte rejtőzködő egyéniségüket, s a maga adott feltételeiből törekedett annak kiérlelésére. Annyi híres, de lélekben tőle idegen tanítvány között egy volt, kiben a mester, ha megéri vala a kései tisztességet, önmagára ismert volna: Benczur Gyula.

Az alaptermészetnek, a lelki összetételnek és a tehetség fejlődési feltételeinek csodálatos találkozása ez. Érthető, ha a müncheni Maximilianeum és a Rathaus díszítésére vállalt festői munkáihoz annyi tanítványa közül a fiatal Benczurt választotta segítő társának Piloty. Senki más nem tudta volna művészi szándékait nem csak hogy az ő szellemében, de az ő eszközeivel is, az ő színeivel, az ő festői technikájával annyira megvalósítani.

Már müncheni tanulóidejének végén mint teljesen kész valaki, mint egy magyar Piloty jelenik meg Benczur. Ilyennek mutatja legkoraibb történeti kompozíciója, a "Hunyadi László búcsúja" is. Kitűnő megfigyelője a valóságnak, az emberi alaknak, de ha mozogva ábrázolja, mintha a színpadról vette volna hozzávaló tanulmányait. Alakjainak mozdulata nem hat természetesnek, hanem olyanféle transzponáltság érzik bennük, mint a színészében.

Ebben is Piloty tanítványa volt Benczur. Csakúgy, mint a felszín színes hatásainak keresésében. A szín abban az időben példátlan erővel jelentkezett vásznain. Se Székely Bertalan, se más magyar kortársainak festményein nem harsogott akkora erővel. Csakhogy a nagy színesség másodrendű célokat szolgált, s a kép mellékes részeit elevenítette meg akkora intenzitással, hogy a fontos részei szenvedtek belé.

Ha az ábrázoló készségnek ehhez a tulajdonságaihoz hozzávesszük még az előadásnak bravúrosságát, amellyel Benczur alakjait felrajzolta, azután színekkel plasztikus hatásúakká alakította, ha mint tehetségének lényeges sajátosságát vesszük számba kezének soha nem hibázó biztosságát, remegéstelen, de megindultságot sem éreztető ecsethúzását, akkor egyéniségének főbb ismertetőjeleit egymás mellé tettük.

Mindezek a tulajdonságok és képességek már az ifjú Benczurban is megvoltak, még pedig csaknem ugyanolyan mértékben, mint majdan a javakorabeliben. Annyira készen került ki az iskolából, hogy készebbé már nem fejlődhetett. S az önbizalom, amelyet akkora felkészültség adott, minden kételytől, minden elcsüggedéstől és minden másfelé próbálkozástól megóvta. Pedig a művészet mi mindenféle irányfordulásait, mi mindenféle válságait, küzdelmeit és eredményeit megérte hosszú életében! Reá nem hatottak.

Az utat, amelyen elindult - Piloty útját - ingadozás és tétovázás nélkül járta végig. Volt idő, mikor modernjeink benne látták törekvéseiknek legnagyobb ellenesét. A kilencvenes évek vége felé volt ez, mikor a nagybányaiak színességgel árasztották el művészetünket. Abban az időben Benczurt, mint a hivatalos körök ünnepelt művészét, sok támadás érte. Sok heves és igaztalan támadás, melyeknek hatása nem múlt el, hanem nemzedékről nemzedékre tovább élt és elhomályosította az utóbb következettek ítéletét is.

Máig már hajdani harcos ellenfelei is rég megállapodtak abban, hogy Benczur nem volt ellenségük, s mit sem tehetett arról, hogy mintegy régebbi iránynak kiváló képviselője amolyan jelképéül szolgált az újabb törekvések elleneseinek. A maga irányát - a bravúros előadású, patetikus realizmus irányát - kitűnően képviselte. Pompás rajzoló és festő volt, aki kortársainak nagy részét - s köztük az ország leghatalmasabbjait - jobban meg tudta idézni képességeivel, mint a modernek. Ez, ha baj, nem az ő bűne volt.

A Képzőművészeti Társulat még életében készült teljes munkásságának bemutatására, egy nagyszabású retrospektív kiállításra, amelyen - mint kilenc évvel ezelőtt Pilotyén - a mester alkotásaival együtt tanítványainak munkái is a közönség elé kerülnének. A kiállítás immár csak posztumusz ünneplése lehet a mesternek.

Rajta ki fog tűnni, hogy mint Piloty, Benczur sem nehezedett egyéniségével tanítványaira. A legkülönbözőbb lelkiösszetételű és irányú művészek kerültek ki iskolájából. Igaz, hogy iskolája nem olyan volt, mint Pilotyé, amelybe kezdőkorukban léptek be a tanítványok. Benczur iskolájának mesteriskola volt a neve, s benne a továbbképzés módja nem annyira a mester tanítása, mint inkább ingyen műterem és modell.

Benczur tanítói működésének - eredményességének, vagy eredménytelenségének - megítéléséhez meg kell azért várni a régóta megígért nagy kiállítást. Azon lesz csak lehetséges elfogulatlanul, korunk indulataitól és egyéb befolyásaitól függetlenül méltatnunk lényében a tehetséget is, amely kétségtelenül nagymértékben megvolt benne.

Elak Artúr