Huszadik század - történelem jelenidőben

A legtöbb magyar intézmény valami német ötlet mása. Az Eötvös-Collegium a párizsi École normale supérieure megmagyarított alakja, s már ezért is kivételes helyet foglal el. A terv Eötvös Lorándtól származik, aki Wlassics közoktatásügyi minisztersége alatt, mint kurátor szervezte meg az intézetet, amely "a budapesti főiskolák érdemesebb hallgatóinak, akik a tanári pályára készülnek, tisztes együttélésben megad minden segítséget arra, hogy egyetemi tanulmányaik alatt szakpályájukra elméletileg és gyakorlatilag készülhessenek".

A Collegium most ünnepel s örömében az osztracizmussal sújtottság távolából e szerény kis zászló meglobogtatásával magam is résztveszek.

Sok rosszat és sok jót mondtak már erről az "internátus"-ról bosszúból és érdekből. Szemünkre hányták, nekünk, kik "tag"-jai voltunk, hogy rongyos filozopter létünkre ezüst kanállal ettünk, hogy óriási könyvtárunk van, hogy mi vagyunk a tanárság junkerei - s eláradoztak, hogy minden kollégista egy kis egyetemi-tanár-tojás, kész tudós és más effélét.

A dologban pedig az van, hogy a Collegium (már ilyen furcsa konzervatívszagú szó jön a tollam alá!) a francia és franciás kultúra otthona volt. A nagy német áradatban egy kis román, sőt gall sziget. S ez Bartoniek Géza érdeme, ki kezdettől máig igazgatója. Vele és általa bámultuk Párizst és Franciaországot, ó, nem az escarpin-ek és balett-trikók, hanem a munka, a művészi lendület, a nagy matematikusok hazáját.

Leült velünk a társalgóba Gustave Doré Don Quichotte-illusztrációit, a Simplicissimus Verlaine számát lapozni s lelkesedni a tiszta logika, a harmonikus művészet s a végig élt élet franciáiért. Anatole France-ot ő adta kezünkbe s Renan Souvenirs-jére ő hívta fel ámuló figyelmünket. Különös ember, soknak jó, soknak rossz, nekem a legnagyobb, ami a földön elém kerülhet: Ember, élő és változó élet-darab. Reggel egyetemre hajszolt, délután szakórákra, de Leconte de Lisle vagy Maupassant mellől sohasem riasztott vissza a formulás tankönyvekhez.

Ha bejelentettük, hogy a Dobogókőre gyalog kirándulást teszünk, örömében egy üveg tokajival toldta meg bőven mért magunkkal vitt hideg ebédünket. Ha bálba mentünk, végignézte, milyenek a fiai frakkban s egyikünknek valódi francia klakkját is kölcsön adta. A vizsgák napján izgatottan járkált fel s alá szobájában, s mikor jött a sikert jelentő, öröm csattant fel arcán. Ha lumpoláson kapott, úgy szidott le, mint apa a fiát, nem a múltakért büntetve, de a jövő miatt óva.

Nyáron, amikor valamelyikünk bebotlott a kongó épületbe, családi asztalához ültette, elvitte tízóraizni a kis Szikszaiba, sőt szinte baráti kölcsönért is bátran fordulhattál hozzá. Este feljött négykezesezni a társalgóba, az Operából jövőnek arcán együttérző elragadtatással szemlélte a wagneri borút, s a szabad napokon élünkre állt, hogy összebarangoljuk a budai hegyeket.

Nem tudom, hogy az École normale mire tanítja növendékeit, de hogy a Collegium és nagy Bégé-je (csak ez volt a neve diszkrét, de pajtásos tiszteletből) az Életre nevelt, európai művészeten és tudományon, s a természet szeretetén épült magasrendű életre nevelt, az kétségtelen.

Ó, igen, lehetetlen el nem melegednem, ha rá s a Collegiumban töltött évekre gondolok. Valami derült és könnyű hála, Monsieur Bergeret okoskodó melankóliája száll meg, s le is írom keresetlenül és válogatatlan mindazt, amit az emlékezés tengerrengése tudatom fölé dob, leírom hálámat és köszönetemet, örömömet, hogy én is Ťtagť voltam, megtehetem: szabad ember vagyok.

Az igaz, hogy az életet sokban és sokszor másképp értette, mint egynehányunk, de Wilde szerint ma nem az él krisztusi életet, aki Krisztust szószerint lemásolja.

Mi, akik keze alól kerültünk ki, mind egész ember lettünk, ki jó, ki rossz, de egy sem átlag. Ezer úton, ezer tévelygés közt, hibásan is, lehet, de mind az igazságot, az élet értelmét keressük, s nem sitz-fleisch növelő mormogó pedánsok vagyunk. S mindent el lehet vitatni egy volt kollégistától, de a munka szeretetét soha. S nem elég-e ez ott, ahol a munkátlanság a legfőbb életideál?

A kollégium nevelte Zemplén Győzőt, a német szövetségért fizetett legdrágább árat, aki a világ egyik legelső fizikusa lett volna, ha tudományát nem a gránát pályájának kiszámítására kellett volna fognia, s e nagy halott kortársát, Gombocz Zoltánt, aki a magyar összehasonlító nyelvészetnek legnagyobb területet átfogó művelője, Horváth Jánost, akit a jólismert magyar mindent megutálás vont el az irodalomtörténet tovább művelésétől, amelyen pedig új utat nyitogatott a Gyulai Pál nyomán pocsolyássá taposott mezőkön, Riesz Marcellt, a stockholmi egyetem tanárát, Leffler Bélát, a stockholmi magyar írót,

Szekfű Gyulát, akinek tudományos eredményeiről a kegyelet nyilatkozhatik ugyan elítélően, de készültségéről, tudományos becsületességéről, s szellemes okfejtő módszeréről elfogulatlan ember csak elismeréssel szólhat, Szabó Dezsőt, a Magyar Írók Szövetségének elnökét, Kodály Zoltánt, az új magyar zenének Bartók mellett legkiválóbb képviselőjét, a tehetséges író, de szerencsétlen bolond Balázs Bélát, a platonista Szilasi Vilmost, Holub Józsefet, a művelődéstörténészt, Zolnai Bélát, a kritikust, Eckhardt Sándort, a bécsi levéltárost, Gerevich Tibort, a műtörténészt, Német Gyulát, a török fenomént, Kuncz Aladárt, az írót, Trócsányi Zoltánt, a nyelvészt, Czebe Gyulát, a kiváló hellenistát s még egypár nagyot és számtalan derekat, akik bocsássák meg, hogy nevük e pillanatban nem jut fáradt eszembe: új szempontú tudósokat, új csapást vágó művészeket, új szabású pedagógusokat, mestereket és lelkes segédeket a munka, a művészet, s a végig élt krisztusi élet szeretetében.

A Collegium ünnepel. Vajon ünnepli-e a hivatalos Magyarország is a Collegiumot?

Laczkó Géza