A kiváló lírikus munkájáról szólván, legyen szabad nékem is lírikusan kezdenem.
Színházba menet egy barátommal találkoztam, s ő elmondotta nékem, hogy közös ismerősünk, a fiatal kitűnő X. külföldre, egy vállalathoz szerződött igazgatónak s előlegképpen egy ötszáznyolcvanezer koronás csekket hozott magával. - A csekket barátom látta is... -
Ezt hallván, tovább bandukoltam a színház felé és útközben magam elé idéztem a fiatal és kitűnő X.-et... Hogy milyen sápadt és szegény volt még néhány év előtt s mily sóvárgó... S hogy voltaképpen jó modorú és kedves ember ő, - aki eléggé tárgyilagos a maga megítélésében, - nem szállott fejébe a siker...
Aztán nagy búsan másra is gondoltam... Néhány hölgy emléke merült fel képzeletemben... Dámák, akikről hajdanában tudtam, hogy költő barátaim rajonganak értök, - fájdalmas szorongással, reménytelenül - a szégyenkező szegénység alázatosságával...
S már tovább is fűztem a regény másik részét... - Hogy Istenem: - e dámák, kik oly kegyetlenül bántak el a költőkkel, - mily szívesen fogadták volna egy ilyen kitűnő és fiatal X. udvarlását, - ily kedves és finom emberét, aki még hozzá igazgató is...
- Ejnye! - lázadtam fel!... Tegnap én hangversenyen voltam s mellettem egy üde, igéző teremtés ült... - Fiatal volt - s oly tiszta arc s még oly tiszta lélek!... Világos felhőbe burkolt alakjáról, gyermekes mosolyáról álmodni lehetne...
Vajon nem ő-e az, akiért mi emberek mindnyájan élünk és dolgozunk, - akivel beszélgetünk magános óráinkban?... Nem ő lépked-e köd alakban előttünk, mikor az elérhetetlen után sóhajtunk, mikor nem tudjuk kifejezni magunkat s csak artikulálatlan hangokban képes kitörni belőlünk a vágyakozás?... S mikor ilyeneket mondunk, hogy: - "ó - a nagy, - a messzi élet!" - vagy: "barátom, ha tudnád: az igazi életre gondolok, az ifjúságra"... - vagy csak ennyit: "az á-álmok!" - s a levegőbe kalimpál két karunk s valami felhőzést, gomolygást igyekszik elképzeltetni!...
S hogy talán, - talán bizony ő is!? - S megálltam az utcán... Inkább a fiatal kitűnő X.-et - mint egy költőt? - Alighanem.
Legalább is: - vékony kis gyöngy-füzére hónyakán, - csillogó kis gyűrűje, elegáns cipői, - ó jaj, - hiszen mindez erről árulkodik!...
Hohó! - a dolog máris komolyra fordul!...
Tehát: - a pénz mégiscsak - minden! És néki is?... Igazán elszorul az ember szíve!
S mienk csupán a róla való álmodozás? - Ó mily szegények vagyunk! S mily drága az élet!...
Hiszen az csak nem lehet örök vigasztalásom, hogy az álom az enyém, a mindennél többet érő - s a fiatal és kitűnő X.-nek éppen ez nem jutott?... Az ő része: a realitás és nem a lemondás szomorúsága s a szép fájdalom...
Köszönjük!...
S már elképzeltem, az ifjú feleség - mily büszkén elismerő lesz véle szemben, - hogy őrzi majd a szorgalmas X. délutáni álmát...
- "Elvégre egész nap dolgozik, - csak kell neki egy kis pihenés," - fogja mondani méltatlankodva, - "s folyton zaklatják szegényt!... Mari ne engedjen be senkit!"...
Hiába, - némelyiknek csak az álma jut!... Elfacsarodó szívvel s vigasztalanul álltam meg a színház előtt...
- Lám, - e gondolatok... - mennyire a Szép Ernőnek való téma, - jobban mondva mennyire a Szép Ernő téma-köréből valók! - gondoltam s mosolyogva néztem a színlapot. - Csak nem erről szól ez a darabja is!... Siessünk be, - hátha keserűsége, haragja megvigasztal. - Hiszen ez az éppen, amit e kedves költő sosem tud elfelejteni és sosem tud az életnek megbocsátani...
Engedelmet a hosszú bevezetésért. El kellett mondanom, - mert így történt s mert Szép Ernő darabja valóban erről szól.
Darab-e? - Három felvonás, - melynek finom anyaga csak ennyi: egy vidékre került patikus-segéd az "é-élet," - az "igazi élet", a "nagy, messzi élet"! - az "álmok" után sóhajt... - S a második felvonás egy szép jelenetében elmondja az elmondhatatlant... - hogy mi az, ami előtte világít, ami részegíti...
Hogy a Stefánia-úton szép, fehér-ruhás tündéreket repített a kocsi valamikor... Valaha egy hangversenyen az est csillaga tündökölt... S az Operában is - ó az Operában - ott áll az ember az előcsarnokban és sóvárog, egyre csak sóvárog... - S hogy: ó mily boldogtalan is az ember.
Darab-e?... Egyetlen lírai szituáció az egész mű koncepciója... A patikus-segéd - szegény, - szerelmes mindenbe a nagy világon s egy vidéki városba kerül... - Hátha itt! - érzi s nagyot dobban a szíve.
S az első felvonásban, egy vidéki mulatság sivár zűrzavarában szinte eltűnik szerény, epekedő alakja... Táncol akivel táncolnia kell, - alázatos mindenkivel - és vár...
Igaz, hogy mindezt nem igen tudjuk róla az első felvonás végén - s ez éppen a felvonás hibája. Csak a darab végén képzeljük el róla, mit érezhetett, mit remélt ott.
Azonban, kétségtelenül ez a felvonás is érdekes... Lám, mily kegyetlen realista tudna lenni ez az író, gondoljuk, ha nem enyhítené tréfával, torzítással mondanivalóját... Ha nem ügyelne nagyon okosan arra is, hogy: úgy kell ám valamit elmondani, hogy - mégis csak, - figyeljenek is reá.
Az első felvonás: a sivár semmiség ábrázolása - s majdnem, - egy hajszál híja, - hogy el nem komolyodunk. Csak azért nem komolyodunk el, - mert érezzük, hogy az író éppen csak odavetette, egy pár vonással elénk vázolta ezt a környezetet, azzal a fölényes könnyelműséggel, ahogyan a művész sokszor értékes anyagának feldolgozását elhamarkodni szokta.
S mi következhetett volna abból, ha ilyen álmodozó Pestről ebbe a környezetbe kerül? Ha még oly mámoros-szemű is, ha még úgy káprázik is előtte a várható kalandok illúziója?...
Ámde: Szép Ernő lelki idillt akart írni. Édes, könnyed és közérthető kifejezésére törekedett komoly lírájának. Be akarta lopni a színházi közönség szívébe - színpadi eszközökkel is légies, anyagtalan mondanivalóját. S valóban: témáját közönség számára finomabban talán nem is lehetett volna sem beállítania, sem feldolgoznia.
A második felvonásban a patikus nejének éjjel megfájul a foga s felkelti a segédet, adna néki cseppeket. A férj valahol mulat. - Az asszony jajgat - s a segéd: egyedül, - végre egyedül egy szép, fiatal asszonnyal az éjszakában, - rajongani kezd. A létrán lovagolva keresi az orvosságot - s hirtelenül a legmagasabb hangon kezdi. A szituáció irreális. A líra váratlan, erőteljes beáramlása, - az írónak ez a kissé ökonomiátlan merészsége - meg is riaszt egy kissé, talán el is idegenít, - ámde elfelejted ezt, mert e tragikomikus, groteszk jelenetből fejlődik a darab legértékesebb jelenete.
Ez volt a pillanat, mikor mindenki nagyon odafigyelt és elkomolyodott.
A segéd szerelmet vall - s az asszony tiltakozik. A segéd pedig elkezd az életéről és boldogtalanságáról beszélni... Hogy ő most először van ezen a világon s ő még nem tudhatta, hogyan kell itt élnie... S nincsen sem életéről, sem boldogtalanságáról semmi érdekesebb mondanivalója... Csak általánosságok... De beszél, beszél, komikus s mégis magával ragadó indulattal, - tehetetlenül áradoz, - hegedűje a kezében: ezt is segítségül hívta, - legyen gesztusainak szószólója... - Az asszony pedig leborult az asztalra: nagyon fáj a foga.
A segéd egyszer csak elhallgat, - s azt kérdi tőle, hogy ugye, talán bizony oda sem figyelt...
- Hallottam, - feleli az asszony a nagy csendben.
- Hát, - boldog Ön? - unszolja a segéd.
S az asszony ekkor már melegen, - tiszta szívvel feléje fordúl... S elmondja mindazt, amit igénytelen kis életéről elmondani tud... Mintha valaki a semmit akarná összefoglalni.
Nagyon szép és megható szavak. Gyermekes hangok, talán kissé utrírozott naivitások s mégis szépek. Mert az író komoly művészettel és tudással helyezte el e pár szót. S itt fénylik a darab lelke.
Ő vérszegény... S néki van egy régi, szép selyemruhája... S hogy ő néha este merengve ki szokott nézni az ablakon... S ő a zárdában néhány barátnőjével megesküdött, hogy nem felejtik el egymást - mindig írni fognak egymásnak - s még ez sem lett igaz...
S hogy a vallomás elhangzott: csend lesz megint. Ennyi az egész. Ennyi egy élet.
A harmadik felvonásban a segéd a gyógyszertár laboránsával beszélget. S elkezdi, hogy néki mi minden kalandjai, sikerei voltak már Pesten... Egy illatos művésznő, - futó viszonyok - s elmondja néki álmait.
Aztán érdeklődik - vajon boldog-e a laboráns s hogy kit szeret?...
A jelenet kissé zsenáns, mert kissé nyers, - de az író átsegít minket rajta csakhamar.
Később a segéd hegedűjével álomba ringatja magát. Álam melodramatikus. A zene folytatódik, megnő - s az Asszony lép be az ajtón királynői koronával fején. - Mért hogy minden a gazdagoké, - mért nem vagy királyfi, - mért hogy minden a másé, - te szegény, szegény fiú! De lásd, én boldoggá teszlek, én megvigasztallak! - mondja néki.
Egy cseléd nótája ébreszti fel s ő beszédbe elegyedik véle az ablakon át. - Féltettük, hogy közönségességgel zárul a darab. - De az író ízléses. S itt ismét elhangzik egy szép szó.
- Boldog vagy? - kérdi mohón a cselédlánytól is, ez a magányában csendülő lélek. Aztán behívja magához s néki hegedül.
S az érzékeny Barcarola hangjai mellett - az ő vállára lankad feje - s a függöny legördül.
Hogy a darabot kiváló művész írta, minden szaván érzik.
A színészek igen jól játszanak s a rendezés nagyon kielégítő. Teljes elismerést érdemel játékáért a kiváló Gellért Lajos - s a női főszereplő Simonyi Mária is.
Füst Milán
