Huszadik század - történelem jelenidőben

Hantos Elemér dr. államtitkár a Magyar Közgazdasági Társaságban előadást tartott, melynek gondolatmenetét a következőkben adjuk vissza:

A devalvációs eljárás lényege: adott pénzmennyiséget névértékének az ázsió magasságához mért leszámitolásával árfolyamértékre lenyomni. Alkalmas időben, kellő feltételek mellett, helyes módon végrehajtott devalváció olyan pénzügyi müvelet, amelytől nem kell visszariadni, sőt amely az államhitel szempontjából még hasznos is lehet.

Keresztülvitelének előfeltételeképen azonban szükséges, hogy a papirpénz elértéktelenedésének folyamata az évek hosszabb során át menjen végbe. Ez esetben is csak akkor szabad ehhez az eszközhöz nyulni, ha az állam uj valutára tér át vagy a régit jól megalapozott jegybankkal tudja retundálni és az államháztartás rendezettsége biztositva van. Miután a devalvációnak jelzett előfeltételei a középeurópai államok egyikében sincsenek meg, egyelőre ez a müvelet csak elméleti jelentőséggel bir.

Annál nagyobb határozottsággal érvényesül az az álláspont, amely az államháztartások egyensulyát, egyidejüleg a valuta szanálását az egyszeri vagyonadóban látja. Ennek főcélja az állampénzügyek rendbehozatala, de az állam tehermentesitésével velejár a pénzérték helyreállása s a legfontosabb valutapolitikai feladat megoldása az árszinvonal leszállitása.

Az előadó javaslata szerint minden vagyon után egy nemzeti tized, egy egységes tizszázalékos tárgyi alapadó volna fizetendő. Egyedül ezt a vagyonadót fizetnék, akiknek vagyona a huszezer koronát meg nem haladja. Ennél nagyobb vagyon vallomás alá esnék és fokozatos személyi adóval volna megterhelendő, amely tiz százaléktól hatvan százalékig emelkednék és amelynek végösszegéből a tárgyi adóként lerótt tiz százalék levonásba volna helyezendő. A huszezer koronát meghaladó vagyonoknál tehát az adó két részből állana: fix tárgyi alapadóból és fokozatos személyi vagyonadóból.

A kényszerkölcsön intézménye oly régi, mint az államhitel története maga. Az utóbbi kétszáz év pénzügyi történetében különösen Ausztria szerepel gyakran mint ezen hiteltipus müvelője. A kényszerkölcsön azt jelenti, hogy az állam az adózókra a birtokukban lévő vagyonérték vagy az őket terhelő egyenes adók arányában bizonyos összeget kölcsönként kiró s ezeket az összegeket szükség esetén az egyenes adók módjára végrehajtás utján szedi be.

A bankjegylebélyegzéssel kapcsolatos kényszerkölcsönnél az állam a polgárok vagyonának csak egy kategóriáját sujtja és voltaképen nem tesz egyebet, mint a banknál fennálló függő adósságát a hitelezők hozzájárulása nélkül átalakitja le nem járó adóssággá. Bizonyos, hogy a kényszerkölcsön általában is, de még inkább a kizárólag a bankjegybirtokosokat érő kényszerkölcsön igazságtalan müvelet, amely azonban állampénzügyi szempontból indokolható, sőt helyesendő.

Sőt a legnagyobb kifogás, amely a folyamatban lévő kényszerkölcsön ellen emelhető, éppen az, hogy tul későn jön. A körülöttünk lévő országok, ha nem is a lebélyegzési, de a felülbélyegzési müveletet már mind végrehajtották s ezért a bankjegyek nagy tömegei menekültek ide a szomszédos országokból. Minthogy a békeszerződés szerint kötelesek a monarchiából alakult utódállamok kiözönlését ha már magasabb tekintetből előmozditani nem lehet, legalább meg ne akadályozzuk.

Nem lehet ezért helyeselni, ha a törvény büntetni kivánja azt, aki felül nem bélyegzett bankjegyet az országból kivisz. Valutáris szempontból lényegesebb hatással a kényszerkölcsön csak akkor lehetne, ha a drágulást kizárólag a bankjegyek tömege okozná. A papirpénz azonban még nem jelent valutát, hanem a valuta egy darab forgalmi életet jelent, jelenti azt, hogy a papir mögött javak vannak, termelés folyik, forgalom bonyolódik le. Ezt pedig a papirpénz egy részének mechanikus kiszoritásával elérni nem lehet. Ily körülmények között a lebélyegzésnek csak az a valutapolitikai hatása lehet, hogy az árak továbbemelkedésének gátat vet.

A valutapolitika felsorolt eszközeinek helyes sorrendje az, hogy először jön a kényszerkölcsön, azután a vagyonadó, végül a devalváció. A kényszerkölcsön először stabilizálja a valutát, amire azért van szükség, mivel vagyonadót nem lehet oly vagyonokra kivetni, amelyek a folyton ingadozó valuta egységeiben fejeződnek ki. Ha pedig a vagyonadó eredményes végrehajtása után az államháztartás rendbejön és a bankóprés ujabb igénybevételétől tartani nem kell, az ország pénzrendszerét pedig a bankszerü fedezetek biztos alapjaira lehet visszahelyezni, akkor sikerrel alkalmazható mint utolsó eszköz a devalváció a valuta teljes helyreállitása érdekében.

Az előadó fentebb kifejtett álláspontjához szerkesztőségünk a következő megjegyzéseket füzi:
Hantos a követendő pénzügyi politika sorrendjéül azt jelöli meg, hogy első etappe a kényszerkölcsön, második a vagyonadó, utolsó pedig a devalváció. Ezt a felfogását arra alapitja, hogy vagyonadót csak stabilizált valuta mellett lehet szedni, e stabilizálás eszköze pedig a kényszerkölcsön. A vagyonadó szerinte rendbehozza az államháztartást és csak ha ez már megtörtént, a valuta teljes helyreállitása céljából jöhet a devalváció.

Az egész okoskodásnak már a kiindulópontja téves.
Felülbélyegzéssel kapcsolatosan végrehajtott kényszerkölcsön egyáltalán nem stabilizálhatja a valutát, mert a kényszerkölcsön folytán bevont pénzjegytömegek rövid idő mulva ismét forgalomba kerülnek és igy tehát az infláció folyamata ismét megindul és tovább folyik. Mihelyt pedig a kényszerkölcsön eredményeként befolyt pénzmennyiség visszafolyt a gazdasági forgalomba és felemésztődött, ugy az állam megint vagy a kényszerkölcsön megismétlésére vagy ujabb papirpénz kibocsátására kénytelen.

Tehát nemcsak valutáris hatása nem lehet az ilyen kényszerkölcsönnek – amint ezt Hantos igen találóan észleli – hanem ezenfelül lehetetlen az is, hogy az államháztartás rendezéséhez bármily csekély lépéssel közelebb vigyen, éppen az előadó által kiemelt ama ténynél fogva, hogy a drágaság csökkenése nélkül az államháztartás nem rendezhető. Az ilyen kényszerkölcsön tehát sem nem stabilizálhatja a valutát, sem nem szerepelhet, mint az államháztartás rendezésének eszköze. Ugy hogy ettől az arkánumtól várni a financiák rendezését és mellesleg bármiféle üdvös hatást valutánk alakulására, egészen hiu remény, amit a közel jövő kétségtelenül be fog igazolni.

A vagyonadó igenis alkalmas eszköze az államháztartás, ha talán nem is teljes rendezésének, de mindenesetre valamelyes javitásának, de csakis abban az esetben, ha hozama elsősorban a bankjegyadósság refundálására fordittatik és ezzel a papirpénz-infláció lényegesen csökkentetik. Valutáris szempontból egy igy felhasznált vagyonadó, különösen ha beszedésénél mentől több pénzjegy befizetésére fektetik a sulyt, nagyon hasznos lehet.

Mindez azonban nem teszi elkerülhetővé a devalvációt, amelyre végül is reá kell fanyalodni éppen azért, mert a valuta rendezettsége, vagyis a pénzérték helyreállása nélkül teljes lehetetlenség az államfinanciák rendbehozása. Itt egy circulus vitiosussal állunk szemben. Mert ha már az állami financiák egyszer rendbejöttek, akkor devalvációra már nincsen szükség, viszont meggyőződésünk szerint devalváció nélkül sem a valuta nem rendezhető, sem az államháztartás egyensulya vissza nem állitható.

A Hantos-féle sorrend tehát legutolsónak hagyja azt az operációt, amely nélkül a halálos beteg életét megmenteni nem lehet; hasonlatosan ahhoz az orvoshoz, aki előbb háziszerekkel és borogatásokkal próbálja gyógyitani a rákos fekélyt, amelyről maga is tudja, hogy csak a mütőkés erélyes beavatkozása mellett lehet remény a gyógyulásra.

A kényszerkölcsön mindenesetre egyszerü és sima módszere az állampénzügyi igények pillanatnyi kielégitésének, de a bajt nem háritja el, hanem csak ideig-óráig kitolja az egyetlen hatályos gyógymód alkalmazását. A kutya farkát darabonként vágja le, hogy ne fájjon olyan nagyon.

Minden bizonytalanság és esetlegesség mellett is, egy dolog bizonyos: nagymérvü papirpénzcontractio nélkül a pénzügyi chaoszból nincs menekvés, ennek hatályos eszköze pedig sem a kényszerkölcsön, sem a vagyonadó, hanem igenis a devalváció. Nem mint egy fokozatos financpolitika végső etappeja, hanem mint elkerülhetetlen szükségesség.