Körösfői Kriesch Aladár

(1863-1920)

Húsz éve lehet annak, hogy Körösfői Kriesch Aladár művészi vándorútjáról - arról a valóságosról, mely idegen országokon és kultúrákon, és arról a szimbólumosról, mely példát mutató és öntudatát serkentő hatásokon át önmaga felé, igazi hivatása, művészi természetéből következő céljainak megismerésére vitte - hazatért és Gödöllőn megtelepedett. Már érett művész és érett férfiú volt. Mögötte tekintélyes alkotások - nagy históriai vásznak és terjedelmes falfestmények - önmagából kivetett hatások és lezárt számadások.

Már leszámolt korával, korának stílusával, a művészi naturalizmus irányával. Ami addig csak sejtelem volt benne: hogy Székely Bertalan és Lotz hagyományai folytatójának született, az Olaszország középkori templomaiban, a kora-reneszánsz mestereinek falfestményei előtt bizonyosságra vált tudatában. Megismerkedett az angol preraffaelitákkal, és Ruskin, William Morris, Burne Jones tanításait fogékony lelke mohón szívta magába.

Az ő művészetükben magára, művészeti ideáljukban önmaga ideáljára ismert. Már határozott művészeti stílusához élete stílusát igyekezett ettől fogva kialakítani. Harmóniára sóvárgó lelke a művészi működés és az emberi élet funkcióinak összeegyeztetésére törekedett. Célja a hétköznapi élet megnemesítése és ugyanakkor az idealista művészetnek emberi tartalommal való megtöltése lett.

Példátlan törekvések voltak addig ezek művészeti életünkben. És példátlan jelenség volt a művész, ki mint ember is művészeti ideáljai szerint akarta életét berendezni. Érthető, ha azok a kevesek, kik abban a realisztikus irányú korban hazátlanoknak érezték magukat, Körösfői Kriesch Aladár, és törekvéseiben osztályosa, egyben barátja és lelke szerint testvére: Nagy Sándor köré gyűltek. Így lett Gödöllő a művészeti idealizmus szigetévé a naturalizmus tengerében.

S megindult a munka William Morris szellemében. A maguk házának, szűkebb környezetüknek megszépítésén kezdték. Körösfői Kriesch Aladár egyszerű félparaszti házának színes deszkakerítése már az utca végéről megfogta a szemet és elárulta, hogy a festett palánk mögött a maga álmaiban élő művész lakik. Bútorokat tervezett Kriesch, majd egy nagyszabású gondolat első részéül megalapította szövőiskoláját, melyben a környék paraszti ifjúságát akarta művészi célok szolgálatára kinevelni. A szőnyegeket ő maga, barátai és tanítványai tervezték.

Náluk is magasabb rendű művészetet képviseltek gyönyörű gobelin-kartonjai, melyeket a svéd Belmont Leo szőtt meg mesteri kárpitokká. Az iparművészetnek alig van ága, amellyel Kriesch meg ne próbálkozott volna. Színes üvegablakokat tervezett (temesvári püspöki szeminárium, budapesti papnevelő intézet), mozaikképeket (veneziai magyar pavilon, kerepesi temető árkádjai), könyvillusztrációkat rajzolt (egyebek közt K. Lippich Elek költeményes könyvéhez).

Ornamentumalkotó képzelete kimeríthetetlen volt és eredetibbnél eredetibb alakzatokat termelt, egészen új formakincset, melyhez a sugallatot az állati és növényi természetből vette. Ornamentumötletei, ha majd egyszer kötetbe gyűjtik őket, egész nemzedékeket impulzusokkal fognak táplálni. Azokra vár a kissé még naturalisztikus szeszélyességű motívumok megegyszerűsítésének és geometriai egységbefoglalásának munkája.

Vagy egy évtizedig sürgött az élet a gödöllői művészkolónián. A szorgalmas és egymást megtermékenyítő munka eredményének egy részét 1900 őszén láthattuk a gödöllőieknek a Nemzeti Szalonban rendezett kiállításán. De a kor iránya nem kedvezett Krieschék törekvéseinek. Időnek előtte való volt az, amit akartak, s így történt, hogy a művésztelep gyűjteményes bemutatkozása hatástalanul múlt el, sőt sokfelé ellenséges indulatba ütközött.

A más ideálok felé fordult kornak ugyanez az ellenséges indulata üldözte Körösfői Kriesch Aladárban a monumentális festőt is. Mikor legjobbjaink a festői ábrázolás bizonyos részletkérdéseibe voltak elmerülve, ő egészében látta a világot és egészében kísérelte meg ábrázolását. Idegennek, sőt egészségtelennek tetszett nekik törekvése, mely a természettől csak a megihletést fogadta el, egyebekben a maga félálomban, félig ébren elképzelt képeit igyekezett a valóságba kivetíteni.

Az a nemzedék, mely az öreg Lotz falfestményeiben gyönyörködött, már nem élt, vagy az új ideálok felé fordult. Az új építésznemzedék is elszokott attól, hogy építményeinek belsejében a díszítő festő számára feladatokról gondoskodjék, és évtizedek múltak el, amire Kriesch falfelülethez jutott. Lehetetlennek látszó építészeti keretben volt kénytelen kibontani kompozícióit nem egyszer. De minden nehézséggel megbirkózott.

Mesterei közül Székely Bertalan volt reá nagyobb hatással. Első nagy vásznain (A boroszlói békekötés, Egervár ostroma) Székely korai históriai festményeinek kompozíciós megoldásaira emlékezünk. A "Tordai országgyűlés" terjedelmes képe már jóval egyénibb alkotás. Kriesch első tulajdonképpeni falfestményei - az Országház két freskója - képzeletének mindenféle hatástól befolyásolatlan nagy eredetiségű alkotásai.

De a monumentális festés stílusához még nem jutott el rajtuk. Annak titkait fokonként fedezte föl, ahogy egyre mélyebben belehatolt az olaszközépkori művészet tanulmányozásába. Mint Ruskint, őt is az elemi érzéseiknek engedelmeskedő primitívek vonzották leginkább. Tőlük tanulta meg a térrel való bánás módjait, ők mutatták meg neki az egyensúlykeresés problémáit, és bátorították föl arra, hogy bizonyos tekintetben maga is primitív legyen: hogy le merjen mondani az újabb festői irányok sok vívmányáról, a színeknek és a fénynek virtuózi játszatásáról, arról, hogy képén a térbeli mélység illúzióját igyekezzék kelteni, hogy a primitívek módjára egy síkba merje csoportosítani alakjait, perspektívai eltolások nélkül, s hogy színeivel a fal természetéhez alkalmazkodjék, vagyis tompítsa őket, nehogy túlságosan eleven hatású foltjaikkal kiugorjanak a fal síkjából.

Falfestő tanulmányainak első kész eredményei a Zeneakadémia freskói voltak. A szerencsétlen építészeti környezettel, a zavaros színszomszédság nyugtalanító hatásával dacolva, az alacsony földszinti csarnok félhomályában is mint egy eleven élettel lüktető álom vonul el a két festett fríz. Az egyházi és a világi zene hangulatát érzékítette meg rajtuk Kriesch emberi alakokkal, azoknak finom ritmikus mozdulataival.

Ő maga is zenei lélek volt, kinek képzeletében a zene ritmusára vonalak, emberi alakzatok ritmusa felelt. Műveiben - kivált a későbbiekben, melyekben egyre nagyobb szerepe jutott a vonalnak - csaknem zenei hatású a vonal játéka, hullámos ingása a drapériák rajzában és andalgó járása az alakok mozdulatában. Különös varázsa a zenepalota freskóinak a színességük. Ezek a munkái képviselik Körösfői Kriesch Aladár színes korszakát. Már utánuk következő freskóin tompítja színeit, a fal színjelleméhez, meszesen fehér karakteréhez közeledik velük.

De évek múltak el, mire következő freskóiba foghatott. A zenepalota faliképei éppen azokat nem győzték meg, kiknek elsőkül kellett volna bennük ráismerniük a monumentális festés nagy kvalitásaira: a művésztársakat. Az értetlenség és rosszindulat nagy zaja az államot is megfélemlítette, amelynek pedig korunkban egyedül van módja arra, hogy monumentális feladatokat juttasson a művészeknek, s így történt, hogy Kriesch, ki akkorra a freskófestés ősi technikájának titkait is megtalálta régi könyvekben és régi falfestményeken, s kire az a hivatás várt, hogy megalapítója legyen itthon a monumentális festés iskolájának, hosszú esztendőkön át nem kapott nagy tervei számára falat.

Munkakedvének szerencsére nem ártott meg alkotó energiájának ez a pihentetése. A szakadatlan tevékenység épp annyira természete volt, mint amennyire életnyilvánulása volt a termékenység. Minden élménye formai emlékké vált benne, s mint rajz, mint festmény került ki ujjai alól. Mesterségének problémái is állandóan foglalkoztatták. Sokat kísérletezett rég elfelejtett festői eljárások új életre keltésével, azoknak a képalapozási és festőanyag megkötési recipéknek megvalósításával, melyeket kedves mesterének, a kora reneszánszbeli Cennino Cennini-nek Trattató-jában talált.

A tempera festés eljárásának ő volt nálunk a felújítója és népszerűsítője. Gipszalapú deszkára, erre a középkori festőalapra ő kezdett itthon elsőnek festeni, a hozzávaló festőstílusra is hamar ráérzett, s attól fogva leginkább arcképeket festett ezzel a minden hazug mesterkedés számára megközelíthetetlen nemes festői eljárással. Erre az időre esnek Kriesch fölfedező útjai Erdélyben. Torockóról, de különösen a Kalotaszegről töméntelen vázlat alakjában az odavaló magyarság népi művészetének motívumait hozta haza, hogy itthon színes dekoratív ábrázolatokká, lelkes ritmusú panneaukká dolgozza fel őket. Ebben is ő mutatta az utat egész nemzedékének.

Ez az apró foglalkozásaiban is jelentékeny művészélet nagyszerűvé nőtt meg nagyszabású feladatok előtt. A sors elég sokáig megváratta velük Kriescht. A férfikor delén túl járt már, mikor az áhítva várt feladatok megjelentek számára. Alig öt esztendőn - túlságosan rövid életének utolsó öt esztendején belül - festette meg a marosvásárhelyi kultúrház, a Színművészeti Akadémia, a temesvári püspöki szeminárium, a Mester utcai kereskedelmi iskola freskó-képeit, életének legérettebb, művészi képességeinek legteljesebb alkotásait.

Milyen fiatalos lelkességgel, milyen melegséggel tudta magyarázni az állványok deszkáin, festékes bögréi között! A nedves falra festés technikájának már nem voltak számára nehézségei. A hosszadalmas és lassú munka szörnyű fáradalmait is látszólag könnyen bírta gyönge teste. Gondos tanulmányok után fogott a karton megrajzolásába, melyről a rajzot azután teljesen késszé érlelve vitte át a falra. Garmadában hevertek előtte az állványokon, a földön természet után készült rajzai, melyeken a kompozíció előre elképzelt mozdulatait igazította a természet igazságához.

Életének ezeken a kései munkáin a rajzolás művészete a legmegragadóbb. Az érzés példátlan finomságával húzza meg rajtok vonalait, követi velük alakjainak mozdulatát, érzékeltet velük omlós lágyságot és szívet megindító ritmust. A Színművészeti Akadémia falfestményén Melinda és a két tragikai múzsa alakja legtökéletesebb példája ennek a nagy művészetnek. Ugyanakkor a térmegoldásnak sincsenek számára nehézségei. A temesvári óriási méretű két freskó (kartonjukat a "Magyar Iparművészet" közölte. XIX. évf. 1-2. sz.) sok alakját és többrészű cselekvényét a legtermészetesebbnek ható módon helyezi el a megadott téren és mégis úgy, hogy csoportosításukban ünnepi ritmus és szívből jött pátosz lüktet.

Ünnepiek hatásukban Körösfői Kriesch Aladár freskói, a tiszta érzés pátosszá magasztosulva jut rajtok kifejezésre. Ebben különböznek leginkább Lotz freskóitól, melyek a játszi életöröm alkotásai. Kriesch is szerette az életet - milyen mélyen, mennyire a gyökeréig hatóan szerette! - ő is élvezője volt e világ szépségeinek, mint az öreg Lotz, de bizonyos vallásos áhítattal élvezte.

A képes alakzatoknak színeit, melyekben gyönyörködése megérzékült, némi mélabú - talán a lemondásnak, talán az elmúlásnak illatfelhője - halványította meg, az a fajta melankólia, melyet a halál képzetével összebarátkozott középkori keresztény érezhetett az élet színes látomásai előtt.

Senkinek sem voltak az övéinél tisztább és magasabbrendű ideáljai. Sehol sem volt az övénél tisztább és nemesebb festés. Minden arra vallott rajta, hogy a gondviselés hosszú és termékeny öregséget, pátriárkai kort és bölcsességet szánt neki.

Érzékszerveinek fiatalos fogékonysága, érdeklődésének frissessége, egész lényének mozgékonysága, sőt külső megjelenése is: fejének sűrű és hatalmas hajzata, amely mint élő szimbólum példázta a vézna testtel szemben a megújhodó életerőt - mind, mind elpusztíthatatlan vitalitásról beszélt, termékenységről, újabb alkotások sokadalmáról, hosszú és derűs életről. Váratlan elmúlásával mintha az élet kihűlt volna: egy teli emberszívre valóval kevesebb benne a meleg.

Elek Artúr