Krúdy Gyula - A betyár álma

A bírálót ez a könyv Krúdy munkásságának egészével állítja szembe, mellyel válhatatlan egységbe fonódik minden jellemző értéke és sajátos fogyatkozása révén. A hanyatló dzsentri világérzésének gyöngéd fantáziái, őszies lelki kirándulásai összesülnek novellákba itt is és nem tömörül konstruktív életszemlélés ezen sorok közé sem, csakúgy mint az író egyéb könyveiben. Az élet kihűlésének, a dolgok öregedésének misztikus tudata egységesíti a lapokat, melyek ezért inkább a múltakba szállonganak.

Kétségkívül elképzelhető termékenyebb látásmód, szemlélet, mely értelmessé szervezi a dolgokat és művészet, mely hóna alá nyúl a mai kétségbeesésnek, hogy a nagy összefüggések és élettörvények időtlen vigaszának részesévé tegye a múltba való szentimentális utazgatások helyett. Hisz 1920-at írunk... Az emberiség, mint a világháború reménytelen katonaseregei egykor, elcsigázottan menetel a sötéthorizontú jövendő felé. A nyomorékok átka befogta az eget s földet, és a drága gyermekek csontján az éhség porcogtat szerte a nagyvárosokban.

Némely író világosságokról ír, melyek távoli hegyfokokról szórják vörös fényüket az útra. Krúdy pedig regélő kalendárium-félét írt rossz esztendőre ama vidéki udvarházaknak, melyek széles havas síkokon fekszenek a kékes télben széjjel. Benne vándormadarak a múltak óceánjának egét hasítják a régi napfényben izzó élet felé. Gyöngevázúak a történetek és légiesek a tér és időfogalmak elborulásával; egy nagy formátlan lírikus megnyilatkozásai.

Az epikus lélek penetrál bizonyos életrészleteket. Eseményekre rákényszeríti egyéni meghatározottságát, irányát, miáltal kifejlésük az író világnézetét tükrözi. Az epikus tehát egyes kiválasztott történéseket hat át, céljának alkalmas életmozgalmakba helyezkedik bele, ekképpen determinálván folyásukat és kifejlésüket. A lírizmus már magasabb izzás; mely a jelenségvilág egészét fogadja magába, olvasztja be. Mélyében egy lávává válik a mindenség minden érce.

Ebből az asszociációk forró tömbjei, a szóképek szikrái robbannak elő, melyeknek mindegyikében a lélek és a mindenség összes eleme keverten együtt van, minden végtelensége összefolyt. Az elbeszélőnél az események jellemző és mély értelmű egybeszerkesztésében ábrázolódik az élet és a lélek, míg a lírikustól babonás szókat várunk, melyeknek villanásában egy világérzés elektromossága sistereg és láttat közelt s távolt.

Krúdy történései jelentés nélküliek mindig. Magános férfiak "Pisztolyok" "Bajuszok" szépmúlt idők levélhullató őszében hiába utazgatnak, szimatolódzgatnak, avagy élik álmatlan kalandjaikat. Az elbeszélés gyönge alkatán áttörnek az asszociációk rengő áramai. A lírikus csöndes lázadása ez, egy nagy formátlan lírikusé, kinek gát a vers kötöttsége, kitől azonban idegen az események és sorsok szervezésének objektív tevékenysége is. Ez az amorf lírizmus Krúdy egyéniségének legbelseje, ámbár technikailag mellékesen közbeszúrt megjegyzések, hasonlatok, elálmodozások soraiban mutatkozik.

Az asszociációk lángját egyre erősebben bizonyos falusi vonzalom, vidékiesség festi meg. (Meg kell jegyeznem, hogy az "asszociációkť fogalma alá gyűjtök mindent, ami Krúdynál a képzetkapcsolódás erejénél fogva idegen emlékben, képben, kitérésben a "cselekmény áramába" belesodródik.)

Ez a vidékiesség mindenkoron erős, vérbenső tartozéka volt Krúdy írásainak. Aminthogy a nagyvárosi élet lényegében idegen marad előtte. Mint hébe-hóba a városba ránduló vidékiek, vagy a téli unalomban bogarászó falusi fantázia inkább csak a nők, színházak, mulatók közelében settenkedik, a városról írván.

A "vidékiesség"  nála nemcsak téma, külső tárgy, hanem a dolgok új kapcsolási módja. A föld hatalmas hatóerő, csakúgy mint a város. Atmoszférájában más a lélek. A városi lélek könnyebben kifejeződő és ezért is ma már elhatalmasodott, mindent túlzengő instrumentuma minden irodalomnak. A földműveslélek nehezebben rezdül szóba. Egész érzéskomplexumai, kapcsolásai ismeretlenek. Épp' e tekintetben sok újat hoz "A betyár álma".

Krúdy utolsó kötetében a bizalmatlan falusi ablakok elzárkózása mögé lobbant az asszociációk fénye. A nyugalom és férfierő idillé tisztult képeit mutatja: "Magános felhajtotta a bort és csendesen köszörülte a torkát. Az asszony ismét nevetett és beleegyezőleg bólintott Magánosnak. Ez a valódi férfihang. Az uram is mindig köhögött felkeléskor reggel. Aki iszik és dohányzik, annak szabad köhögni ébredéskor. Egy oszlopos, szolidan megépített és jól fűtött falusi kúriában úgy hangzik a reggeli férfi köhögés, mint a megnyugtató élet.

Csak hadd köhögjön a korhely, megkönnyebbül utána. A tekintélyes köhögést meghallja a cselédség, fülüket hegyezik a lovak az istállóban, felemelik bozontos fejüket a komondorok, vígabban sül a kenyér a kemencében, a kamrában összenéznek a sonkák, a bor felvidul a pincében: felébredt a gazda, kezdődik a férfiélet!ť Az élet látszik másutt e lapokon: "csendes, hosszú", 2úgy hajlik lefelé, mint a körtefa, mely túlélte korát" vagy ami szívdobbanásban, vérpezsdülésben vidéki: "A nőcselédek tollat fosztottak és belefosztották minden álmukat és mesemondásukat.

A félig elaludt, félig elábrándozott falusi élet jó szaga áramlott a függő lámpa alul. A toll úgy hullott a lányok kezéből, mint a szűzleány álma. A testi melegségükből, a vadvirágos kedvükből, a pusztasághoz szokott tekintetük aranyfátyolából, az egészséges forró vérlüktetésükből fehéredtek meg a tollak. Kis székeken ültek, felhevültek, mert este volt s lámpás merengett fejük felett, mint az örökké tartó életť.

A falu, mező vágyó himnuszát zengik a leírásai, melyekbe loppal idegen szilajság keveredik, hogy aztán a soká fogvatartott, felszabaduló érzés hirtelenségével belezengjen a nádasok minden babonás hatalma, éji puszták vadja, holdfényben, hajszában futó cigányok, a fűt-fát meglelkesítő népi mítosz zengzetei... Liszt: Fantasies Hongroises bűvölete:

"A nyírség felső, tiszai tájain terült el ez a nádas, talán már ezer esztendeje, bolond és babonás hely volt, rókaugatás, megejtő holdfény és mezítelen boszorkány lakott benne, ahány sípja van az életunt szomorúságnak, azon mind tudott az idevaló szél, anyai átok rezgett a nádak bozontos fejében és éjszakánként úgy fütyült, mintha másvilágról visszatért halottak keresgélnék egymást.

Veszni indult lánynak, házasságtörő asszonynak, akasztófáravaló zsiványnak, ungon-berken bolyongó csavargónak való hely volt ez", "hogy milyen a nyírség januárban? Azt csak azok a fekete akácok tudják, amelyek a fák nemzetiségének kitagadott gyermekei." "A velőkig ható fagyban" "öngyilkos lesz az árva nyírfa". "Ámde az akácnak ki kell tartani.

Hátha erre téved egy kósza varjú, amely kopott csőrét megfeni özvegy ágain". A cigányok "ezek a félvad, széllábú, éjszaka nesztelenjárású vándortörzsek, amelyek lobogó hajjal, lángoló szemmel, babonáik és éjszakai tűzrakásaik világosságánál, titokzatos vándorlással járják be Magyarországot:" "folytonos futamodás az életük", "a hold lovagjai, az éj sötét gyermekei, erdei avarok bujdosói, pusztai országút hallgatózói, babonák gyújtószemű fiai. Vándorcigányok".

Nehéz megállni, hogy ne idézzük a kisváros és a jóllakott élet néhány nagyszerű illúzióját, melyeknek mélyén a lélek nyugalomkeresése lappang, a mától menekülő szándékosság.

Nem lehet említés nélkül hagyni jellemeit sem. Sok alakja e tájak vagy városkák szubsztanciájából, földből, szélből, éjből (Panganét) vagy szomorúságból, unalomból lelkedzett. Gyakran nagyétű vidéki kövérek naiv grandezzájával lépkednek.

Leginkább azonban tűnődő múltba kalandozó lelkek. Szindbádok. Régi ismerősök, kik sokunkat a gimnazista idők végén, a kilencszázas években először kóstoltatták bele az érett férfibánat óborába.

Dobos László