|
Kuncz Aladár - Fogsági feljegyzésekből
Búcsú Párizstól. A hotelesné már hajnalban fölzörget az elutazás reggelén. Valami szépet álmodhattam, mert olyan volt az érzésem, mintha lelkem egy langyos, illatos tóból merült volna fel. Még tartom az álmot, de az öntudat kezd már meggyűlni bennem, aztán egyszerre konok kegyetlenséggel ráfekszik a napfényre a sötét gondolat: hiszen háború van, neked ma reggel utaznod kell ismeretlen szenvedések felé. A Malherbes kapujában még egyszer végignézek a kis, alvó utcán. Hányszor jöttem rajta daloló lélekkel haza, s mily jelenségszerű volt itt minden ház, minden bolt számomra.
Itt él még cellóm sóvárgó hangja, itt alszik még a feketehajú, hóarcú lány, kinek szeméből a déli nap tűzött és csípőjében pálmaligetes városok éjjeli kéjvágya ringott. Itt van csak pár lépésnyire a Luxembourg-kert, fiatalságom nagyra törő álmainak napfényes színfala... Szépséges alvó város, szerencsétlen gyűlöletforrás, jó így hajnali álomban utolszor látni téged, mikor a napi hajszától felvert ráncok elsimulnak homlokodon és arcodra kiülhet szebbik lényed!
Egy állomáson világosság vakít be sötét kocsinkba és dallamos, déli hang szól be: "Avez-vous des bébés chez vous?" - Vöröskeresztes kisasszonyok osztogatnak cukrot és tejet a kisgyerekeknek. A kellemes csengésű női hang még sokáig zenél fülembe és újból szép álomba ringat. Másnap az egész napot élelem nélkül kell kihúzni. Este hat órakor érkezünk meg Perigueuxbe.
Az állomáson bajonettes katonák és a commissaire fogadnak. Kiválasztanak közülünk valami kétszázötven nőtlen embert, négyes sorokba állítanak és körülvesznek sűrűn szuronyos katonákkal. Csak e pillanatban ijedünk fel igazán fogoly mivoltunkra. A város népe, mely sorfalat áll az utcák mentén, hol végigmegyünk, oly ellenséges gyűlölettel fogad bennünket, mintha testvéreik vérétől pirosan fogtak volna el a harctéren. Fuj-kiáltások és asszonyi köpések irányulnak felénk, öklöket és esernyőket emelnek ránk és a sok ezer tátott száj egy habzó átokkal és szidalommal süvölti tele a levegőt.
A katonák nevetnek a tömegre s integetnek feléjük olyan kézmozdulattal, ami a nyakkitekerést ábrázolja. Egy fiatal, szép arcú lány megoldódott hajjal szalad mellettünk és egyik katonát folyton biztatja: "Ne adj nekik enni! Szúrd le a disznókat!" Nézem a dühöngő, szép gyermeket és szeretnék szeméből egy kis szelíd asszonyiságot kicsalni. Mikor észreveszi, hogy nézni merem, kivágja nyelvét s két ökölbeszorult kezét fenyegetőleg emeli feje fölé.
A padlón vékonyan fekszik a szalma és lábunk alatt olyan port ver fel, hogy fulladozva nyomulunk vissza a szűk csigalépcsőn az udvarra. Itt tányért osztogatnak s egy gőzölgő üstben kis, kövér, piros karú asszony keverget egy falapáttal. Több mint huszonnégyórai éhezés után a nagy tányér borsó kitűnően esik. Fent a szalmában egy-két átjáró utat seperünk ki, aztán kézitáskámat a fejem alá nyomom és egy pillantás alatt elalszom.
Volt azonkívül egy kedves, szépszál fiú magyar barátunk, ki e mocsok közepette legfinomabb ruháit ölté magára s reggeltől-estig fel- s alájárkálva, hol angolul, hol franciául tanult. Ennek az előkelő fogolynak képe az arisztokrata fiának bilincselte le különösen figyelmét s valószínűleg ő is ösztökélte apját, hogy járjanak ki engedélyt a belépésre. Egy szép alkonyatkor jöttek s a kút körül beszélgetünk velük. Az arisztokrata cseppet sem titkolja véleményét:
- Piszkos alakok ezek a köztársaságiak mind, uram. Szívből kívánom, hogy elveszítsék a háborút. Én a magam részéről visszavonulok kastélyomba s az egész háború alatt ki sem mozdulok onnan. Olvasok Tacitust és Plutarchot. Tőlem hadd falják fel egymást, mert úgy is az lesz, meglátják, a vége!
A szomszédos kertek hűlni kezdő fáiról, virágairól felszáll a levegőbe a nehéz illat. Oly jó lenne élni, tenni, akarni valamit! Szökési terveket szövögetünk s közbe-közbe felnézünk a kőfalon túl az erkélyre, hol felfutó virág közt majd egy fekete hajú asszonyarc, majd egy mosolygós, göndör hajú barna gyermekfej fehérlik elő a már leszállott alkonyat árnyából. Olyan tiszta és ragyogó ez a kis sarok ott fenn, mint valami drágakő. A gyerek mosolya hívása, ígérete a régi életnek, hogy van még a háborún kívül is valami, van szeretet, melegség és derű...
Az este lassanként egészen leszáll. A zöldülő égen felgyúlnak a csillagok s az udvar árnyékai Fritz, a sápadt képű osztrák pincér köré ülnek, ki citeráz és énekel. A bécsi kuplékon kívül két szomorú nótája van: az egyik egy szegény lányról szól, kit gazdag jegyesének anyja halálra kínoz, a másik egy katonaszökevény sorsát énekli, kit a tiroli hegyekről áthallatszó hegyikürt csábít a szökésre s kinek ezért halállal kell lakolnia.
Nagy az öröm erre lengyel szívekben, de különösen lengyel bendőkben. Egy hordóra kabátot-kabátra raknak s úgy készítenek trónust a szelíd szemű asszonynak, ki elhozta ide távolba lengyel háztartások úri asszonyainak szíves, közvetlen vendéglátó szeretetét.
Míg a lengyelek osztozkodnak meghatódottan s míg a jó asszony fáradt, zenélő hangon elmeséli, hogy került Lembergből francia férjével Perigueux-be, én beszívom magamba mindazt a becézgető asszonyiságot, ami ezen az idegen nyelven és idegen öregasszonyon keresztül, mint valami szokatlanul édes parfüm, felém száll. És mikor elbúcsúzik tőlük és kissé görnyedt tartással eltűnik az udvart megtöltő foglyok között, úgy érzem, hogy minden egykor édesgető, szelíd asszonyiság, minden elcsitító gyöngédség örökre eltávozik vele.
Ez az élettel jó barátságban élt fiú, vidéki szalonok valcerének szédületét, fenyveserdőktől övezett fehér villák tornácainak ártatlan flörtjét s az egész legényeskedő, kacérkodó Felső-magyarországi levegőt elkeveri kiéhezett, életszerelemre epekedő lelkünkbe.
Majd felénk vetődik Mihály is, az egykori Barnum-cirkuszi csikós, ki a magyar pusztáról egyenesen egy világjáró cirkusz porondjára pottyan, s onnan Párizsba bútorszállítóvá degradálódott. Ahogy megtörli levegőszúró bajuszát a lenyelt pohár bor után, már ezzel a gesztussal maga köré tudja csalni az otthon hagyott pusztai világot. Alakja megtelik és megércesedik a leszálló estében s minden mozdulata szinte szimbolikus.
Nem bírja a fogságot és izmos karjait kinyújtva, szabadságért áhítoz. A nemzetközi élet s most a háború, ebbe az egészséges lélekbe is beledobta a maga marcangoló, akaratrágó problémáját. Szeretne újra magyar huszár lenni s verekedni a szerb ellen. De a németet éppúgy gyűlöli, mint a szerbet. Álljon be az idegenlégióba, vagy kísérelje meg Spanyolországba a szökést?
Elindulunk fejlógatva a lépcső felé, mely a kietlen padlásra vezet, hol roppan már a padló százak testének súlyos terhétől és gőzölgésétől. Az ajtóban egy katona áll, válla felett a szuronyon megcsillan a holdfény. Kepije félrebillent fején s már több lépésről érezhető rajta az alkohol, melynek gőze körülövezi meg-megbicsakló alakját.
Azt mondják, utolsó lakói a várnak az 1870-71-iki háború osztrák-magyar menekültjei voltak. Közvetlenül utánuk mi fogjuk benyomni a szobák ajtaját, s felvenni életük fonalát. Az elmúlt negyven év porát régi szenvedésekről, régi sóvárgásokról lefújja a véletlen szeszélye s mi tovább jajgatjuk az ő jajukat és tovább álmodjuk álmaikat...
Végigkopogunk az árkon átvetett öreg fahídon s a dudvával, magas fűvel benőtt udvaron megállunk. "Vajon meddig?" Szinte gondolatunkra felel a tengerésztiszt, ki kísérőinktől átvéve bennünket, kesernyésen megjegyzi: "Itt akár hat hónapig is ellehetnek, senki se fogja őket bántani!" Hat hónapig! Azt hiszi ez az ember, hogy a mai rettenetes eszközökkel el fog tartani hat hónapig a tömeggyilkolás?... A szobákban épp oly zsúfoltan helyeznek el bennünket, mint Perigueux-ben.
De legalább itt távol vagyunk a világtól és egymástól is elbújhatunk az udvarok, az ősi lépcsőház és a falmélyedések zugaiban. Itt a fogság legalább igazán fogság. A cellák, miket mindjárt megmutatnak, sötétségbe, nedvességbe vesző pincegödrök. Az udvart megmászhatatlan fal veszi körül, melyet kívülről körös-körül árok övez. Szomszédságunkban emelkedik a templom, mely hajdan a kolostorhoz tartozott. Mellette csatornák, sószárító gödrök nyúlnak kifelé a tengerig. Egyik-másik ablakból szép kilátás nyílik a sziget erdejére vagy a tengerre.
A perigueux-i izgalmas napok után szinte jólesik e vár nyugalma, elhagyatottsága és elzárkózottsága a külvilágtól. Különben semmi sincs, ami kétszáznál több fogoly együttéléséhez szükséges volna. Nincsenek padok, asztalok, nincs félreeső hely, nincs egyéb, mint szalma a padlón, mely porral vegyesen bőven hull le az elsőemeleti szobák lakóira a vastag réseken át, ha valaki végigmegy a felettük lévő szobán.
Az udvar egyetlen, öreg nyárfája alatt összeülünk, magyarok, ismerkedni. Egy öreg cipész elénekli Petőfi egyik versét, ahogy még az elemiben tanulta. Gyerekkora óta nem járt otthon Magyarországon. A kopasz öreg még a meghajlást is úgy csinálja, mint ahogy a tanító annak idején betanította neki. Mikor a Himnuszt énekeljük mindnyájan, a németek átküldenek valakit hozzánk, hogy hallgassunk el, mert nem akarnak miattunk az őrökkel kellemetlenségbe keveredni.
Egy francia katonának, ki hozzánk jön, azt mondjuk, hogy egyházi éneket éneklünk. C'est bien - mondja ő. Így aztán egész este énekelhetünk. Az októberi levegő langyos, marasztaló és illatos. Az öreg vár ablakain végigfolyik a szobák petróleumlámpáinak sárga fénye. A felhő a tető felett egészen szétfoszlott és a felbukkanó hold tejfénye megcsillog a tornyokon és az öreg falakat könnyűvé, légiessé teszi.
Mikor felmegyek a kőlépcsőn, a kilátóteraszon találom Demeter testvért, amint a holdra kacsint és szakállát ravaszkásan simogatja. - "Mit nézdegél öreg?" - kérdem a kistermetű, jólöltözött magyar munkástól, ki valahol Amerikában szerelembe, vagy alkoholba félig beleveszítette eszét. "A kalapácsot keresem, mondja ő, mit elloptak tőlem Amerikában. Ha a kalapács a kezemben lesz, véget szakítok a háborúnak..."
"Menjen inkább aludni, Demeter úr." "Nem lehet, a hold nem hagy aludni. A hold az én szövetségesem, s azért nem hagy aludni, hogy a kalapácsra gondoljak... Mindig a kalapácsra..." - Kicsit átfut rajtam a hideg, mikor búcsút veszek tőle és tapogatózva fölmászom a lépcsőn, hogy fekhelyemet megkeressem.
S amint az öreg vereget, keneget, szappanoz, a szemembe szappan megy - kis gyerekkorom óta senki sem fürösztött. Ez a kérges munkáskéz azokon a nyomokon súrol végig, hol egykor egy fehér, finom anyai kéz szaladt végig. Ahogy a vállamtól a csípőmig megnyúlt útra nézek - régen egy tenyérnyi, most hosszú, bordákkal rögösített - eszembe jut az életpálya, amit azóta végigfutottam. Az első temetés. Szegény Jungblut éppen akkor vágódott el az udvar kövezetén, mikor az orvostól lejött, ki megállapította róla, hogy nem elég beteg a hazaszállításhoz, rögtön kórházba vitték, hol még az éjszaka meghalt. Valami húszan kísérhetjük utolsó útjára. Négy társunk vállára veszi a fekete lepedővel bevont fakoporsót és megindulunk a templom felé. A falu legfélreesőbb útjain megyünk keresztül, nehogy a nép tüntessen ellenünk.
Az öt négyes sort mindkét oldalról katonák veszik körül. Egyetlen gyászi pompánk a lépések komor üteme, melyet erősen visszavernek a szűk utca házfalai. Én a halott családjára gondolok, mely valahol messzi, egy kis német városban él. Nem hallják-e a lépések borzasztó zaját és nem szorul szívük össze?... A templomban ránk csukják a kaput.
A nagy ablakon át beszűrődő fény megcsillog a márványokon, aranykereteken és ragyogóvá tesz egy fehér, fából faragott Mária-szobrot, melynek arcáról lesugárzó naiv jóság simogatólag nyúl szorult szívem felé. És látod, a pap, úgy megy a halott elé kíséretével, mintha francia halott lenne...
Francia halott!... Ezen a helyen, úgy látszik, nem ismernek nemzetiséget. Ha cselekvő ember lennék, gondolom magamban, most odamennék a szenteltvizet hintő pap elé és megcsókolnám a kezét... Az egyetlen kezet, mely ránk nem sárt és nem követ dobott. Ugyanazon az úton megyünk vissza a temetőbe.
Egy félreeső helyen sötétlik már a gödör. Néhány szóval búcsúztatom Jungblutot, kit nem is ismertem, de kit a fogság testvéri közelségbe hozott mindnyájunkkal. Mikor távollevő és mitsem sejtő hozzátartozóiról beszélek, a velem szemben álló francia káplár szemét elönti a könny. Nem vagyunk-e mi mind árva, kitaszított gyerekek, kiket a sors elűzött a napfényes tájékról, sötét, gyűlöletes helyekre szenvedni, egymást ölni és csóktalanul sírba feküdni?...
Egy délben az előkészületek elérik tetőpontjukat. A réfectoire asztalára tányérokat és evőeszközöket terítenek fel őrmesteri rendeletre az internált pincérek. Ezen már mindenkinek nevetni kell! Az őrmester dohogva, piros füllel hagyja el az "ebédlőt" a gúnyos nevetések hallatára. A komédiát szinte már ő is sokallja. "Ezentúl mindig így lesz" - jegyzi meg, mikor kilép az ajtón. Egyóra felé végre megtörténik a nagy esemény: a katonák tisztelgő sorfala között bevonul kíséretével a préfet. Sovány, beteges arca eltűnik a nagy sapka és a bundagallér ölelkező szőrözetében.
Ő mondta, mikor a rohadt máj miatt reklamáltak nála a sables d'olonne-i internáltak: "Dögöljetek meg!" Az ő luconi dépotjában pusztított a tífusz az internált asszonyok gyermekei közt, anélkül, hogy egy francia orvos betette volna oda a lábát. Pedig francia nők is voltak a gyűlölt boche-ok feleségei között.
Egyik anya, ki két gyermekét vesztette el, mint egy őrült, úgy rohant a vasrácsos ajtónak és átkozta Franciaországot, saját hazáját, a bajonettes katonák előtt, kik a jogos düh ez elemi kitörése előtt moccanni se mertek. Mi gondolunk minderre, mikor bámész, s az udvaron elszórt csoportjaink között elvonul a préfet két magas amerikai közt. Egyikük se néz ránk. Van valami tekintetünkben, mitől fázik az úri porkoláb. Csak mikor készen a látogatással, újra az őrség közé áll, közel a bejárathoz, akkor fordul meg még egy utolsó tekintetet vetni ránk.
Először diadalmaskodó ez a tekintet: a sovány, betegeskedő örömtelen ember kéjelgő tekintete ennyi fiatal, egészséges ember nyomora, szenvedése láttára, a francia főadminisztrátor tekintete ily sok bezárt, ártalmatlanná tett boche láttára - - - de az ártatlan szenvedésnek ez a hallgatag, szoborrá fagyott tiltakozása, ami most az udvaron egyszerre és egy tömegben szeme elé tárul, mintha e gyűlölködő emberkének is belemarkolna szívébe, mert leveszi rólunk szemét, gondolkodni látszik és végül magához intve az őrmestert, kezével olyan mozdulatot tesz, mint a kocsis, ha a gyeplőt kissé meglazítja: " Lâchez un peu!"... mondja s mi a távolság ellenére világosan halljuk amit mond.
Mikor az ajtó betevődik mögöttük, a katonák leteszik puskáikat s az őrség felé vetődő internáltakkal szóba ereszkednek. Eddig tilos volt nekik velünk beszélni. Lolot is, a göndörszőrű, fekete kutyát ismét bebocsátják hozzánk. A felszolgálók gőzölgő vödrökben hozzák a mintaebédet. A nap előbújik a felhők mögül... Az egész ragyogó kora tavaszi világ ismétli, visszhangozza fényben, hangban és illatban: Lâchez un peu!
És ha bealkonyodik, arcoddá sűrűsödik a levegő, mosolyoddá a fény, itt közvetlen közel - élőarc nem simogathat közelebbről, mint a tied. Ó miért űzöd velem e szívetfelverő, irtózatos játékot, halványarcú, szőke lány, kinek egykori, egyetlen csókja úgy lappang ajkamon, mint a vázában évszázadokkal azelőtt elpárolgott parfümök illata?
És szól a muzsika, a mindig ugyanaz és e furcsa mámor talajából rejtett nőiség fenyér virágai bújnak elő. Itt egy félrehajló nyak, becsukott szem, ott mosolynak incselkedő gödre s egy-egy pajkosan odavetett asszonyi szó. Színes életképnek csontváza, parókájától megfosztott báli cécó, elmerengve nézlek s ösztönös hited a pillanatban ajkamig veti fel a belső kételyt: Nincs-e ez mindig és mindenütt így?...
És most mégis dalolok, futkározom a remparton, félek és csodálkozom egy levéllel a kézben, mely három év után jött váratlanul s oly sok szenvedélytől illatoz, mintha küldőjének tegnap szakadtam volna el karjából. Úgy tartom őt a kézben, mint valami nagy, vörös rózsát, a kezem remeg s talán elszédülök, mint az ájtatos szűz, ki Krisztus lábát szokta megcsókolni, s kihez egyszer a Megváltó lehajlik a keresztről, hogy homlokára lehelje malasztos csókját...
A kocsi jön, nagyobbodik és én csodálkozom, hogy a korzó sétálói nem törődnek vele, hanem vidáman csevegnek, csoportokban állnak. Mikor hozzám ér, felrántom kalapomat a levegőbe és lelkesülten kiáltok. Csak ekkor látom a kocsi mögött a gyászfátyolos nőt és a szemem megtelik könnyel. Az asszony megengedi, hogy megérintsem kezét és ez az érintés boldogabbá tett, mint anyám csókja egykor...
Végre mindenki ki van elégítve. Az asztalok mentén tányérjuk felé hajolnak az emberek s nem hallatszik más, csak kanalazás és habzsolás. Nézem az ívben felgörbülő falakat, melyeket csillogóvá tesz a nedvesség, mintha milliónyi csiga mászott volna rajtuk végig. Nem tudom miért, de eszembe jut, ami voltam és e ragyogó távlatból idegenül, sajnálkozó csodálkozással látom magamat ecetesüveggel a kézben, foszladozó, nedvességtől nehéz kabátban.
Ha akkor egyszer tükörbe néztem volna és mai alakomat verte volna vissza a tükör? A természet nem űz ilyen ijesztő tréfákat. A régi formákkal elhal a régi lélek is, s ha az álom, ez az öntudatot kijátszó messzebolygó visszaemlékezés, néha fel is lebbenti bűvös titkok felett a fátyolt és összekeveri a lelket volt vagy leendő formáival, reggelre ébredve, már mindent elfelejtünk és új napnak nézzük a régi napot...
A fák, virágok és a pázsit jól tudják, hogy mit mondtak, mert még őrzik magukon e drága lények lenyomatát, mint tükör a leheletét... Ülök és várok, s egyszerre csak a felettem levő fáról nagy, sárga levél esik az asztalra. De nem is levél, mert végiggurul az asztalon, talpa szökken és kis csőrét belemártva kéjesen a levegőbe, dalolni kezd. Most látom csak, hogy ez a madár mindenem...
Szeretném a szívemhez szorítani, kezemmel betakarni, hogy az irigy világ ne lássa. De köt a bűvölet és hátamon mászik már maradozó, settenkedő mászással az undok macska. Egy ugrás s a daloló madárka eltűnik torkában. A macska már rég eltűnt a kerti ösvényen s én még mindig látom a kis sárga madár kerek, fekete szemét...
- Rossz a levegő a szobában - felelek és szeretnék felkacagni, mikor "levegőről" beszélek.
De az asztalon petróleumlámpa áll s bordó selyempapírból ernyő simul rá, melyen a fény, mint átázott ingen az asszonyi test, csak áttetszik, de nem vakít. Hát nem szitál mindenütt felhők nedve, hát nem fut hasztalan mindenütt lélek és gondolat ide-oda? Van mégis egy fénykör a sötét éjben, mely családi asztalon áll, van fészek, mely nincs feldúlva, vannak emberek, kik színes papíron át tompítják a fényt s kik egy bordóernyős lámpával falat emelnek a sötét éjszaka, a vérszagú világ s a zokogó fájdalom elé?...
Fent kifújom magam és körülnézek. Az égen ragyognak a csillagok s közvetlen közelben, a fal felett, hosszú törzsű fák nyúlnak hallgatagon felfelé és álmodó lombozatuk ezernyi levélajak csókjában olvad össze egymással. Bár nagy, szinte halotti a csend, mégis érzem, hogy ez csak visszafojtott, de nem kimúlt lélegzet és a csend mögött egy élet lappang, melytől én nagyon idegen vagyok.
Itt oly jó egyetértésben van minden, hogy jelenlétemet szinte tolakodásnak érzem. Mégis átvágnék az ösvényen a kunyhó felé, ha tetején nem ülne egy világító szemű bagoly. Vonala élesen rajzolódik ki a fénylő ég hátterén és mozdulatlanságában, nyugalmában annyi a fölény, annyi a közömbösség irántam és sorsom iránt, hogy szégyenkezve bújok vissza a lyukon és baktatok újra a sötét folyosón át gyűlölt fekhelyem felé.
A szomszédos szalmazsákon egy szőke borbély fekszik, ki egy darabig merengve nézi a facipője orrán incselkedő napfényt, aztán leakasztja mandolinját és játszani kezd. Én behunyom szememet s úgy hallgatom a régi, elringató valcert. Mintha a besugárzó napfény aranyos útján kényes, parfümös kis hercegkisasszony lejtene be a szobába és fehérselyem cipőjével incselkedve topogna végig rongyos takarókon, poros, nyűtt utazóládákon.
És nem kél sóvárgás, gyötrő szabadulni vágyás e látogatás nyomán. Ez arannyal kivert út és a rajta belibegő táncos női kobold, nem hívogat és nincs másutt csak itt, nem fájó emlék vagy csalogató jövő, nem vágy vagy akarat, hanem egész beteljesülés. Lám, ahogy a zene elhallgat, a táncos vendégnek is nyoma vész és felnyíló szemem nem kutat utána, mert talán el se hinné, hogy valaha itt járt...
Úgy úszik ez a hajó, mintahogy álmában repül az ember, kidülledt mellel, szótlan ünnepélyességgel nagy fák között, melyeknek vibráló lombozatán szerelmesen simít végig a kéz. Minden álomszerű és felfoghatatlan itt, csak a két, magasban zakatoló repülőgép, amely amerikai hajók elé száll, rázza fel a természetet ártatlan merengéséből.
Fölényes, asszonyi szemek voltak, valami formát cserélt, tengeren bolyongó királyasszonyéi, melyek hullámok nagyszerű örvényléséhez szoktak és megfagyott, úri fájdalmukat nehéz ködök, zúgó viharok perspektíváján dacoltatták. Szerettem Maryt a fölényességéért és a lényében rejlő megnyugtató természetfölöttiségéért. Méltatlannak tartottam azonban magamat arra, hogy fogságának továbbra is porkolábja legyek és egy szép tavaszi délután megoldottam szárnyai kötelékét.
Kiterült szárnyain a nap megcsillog, s ő mintha egy keveset megállna a levegőben. Most nem egyéb az egész fénylő, tündöklő fény, mint egy megfeszült keresés. Aztán merész fordulatot tesz s megtéveszthetetlen biztonsággal a tenger felé száll... Mi nézzük őt és szemünket ellepi a könny.
A német bizottsági tagok érdeklődése már egy kicsit lanyha. Az ő kicseréltetésük immár biztosra vehető, s nem akarnának utolsó pillanatban valami kellemetlenséget szerezni maguknak. Egyszerre csak megjelenik fejünk felett a kantinosné kövér alakja, oldalán egy gyászruhás fiatal nővel. A fiatalasszony, ki egy káplár felesége, szeretné a bástya kunyhóit belülről megnézni. De meredek az út le a rempart-ról a bástyafalra, s mély és szédítő az árok a fal oldalán, hol vagy húsz lépést kellene tenni.
A nők már el is mennének, de engem érdekelne a kép, a hihetetlennek látszó valóság, hogy egy szép, fiatal asszony leüljön közénk és felmászom a nőért. Egy pillanatig habozik, de aztán elfogadja karom, s a következő pillanatban már leszáguldok vele s leültetem a bámuló foglyok közé az egyetlen francia nőt, ki négy év alatt be merészkedett jönni hozzánk. A kis nő már köztünk is ül és csak arca pírja árulja el izgatottságát. Mi nézzük őt s egy szót se tudunk szólni. Álombeli és ébren kísértő vízió-nőink után, az élő jelenség megcsapja elfinomult idegzetünket, mint napfény a pincéből kijövőt.
Pedig hogy szeretnénk facipők súlyától lehúzott lábainkat gálánsan egymásra csapni és rongyos kabátunkat egy húzással megigazítani, hogy a fazon hasson rajta... A kis asszony megérti szók után kapkodó bárdolatlanságunkat és meghatódottan jegyzi meg: "Vous ętes quand-męme malheureux"... Most már egy kicsit szégyenli, hogy csak a kíváncsiság hozta ide. Elbűvöltségünkből két bajonettes katona riaszt fel, kiket az őrmester küldött, hogy a vakmerő nőt kikísérjék.
Au revoir-t mond Madame Germain s a fekete üreg előtt, hol a lejárat van, még egyszer visszafordítja mosolygó, tündöklő arcát. Nekünk pedig megered a nyelvünk és buzgón kezdjük leírni, hogy milyen volt Madame Germain. Az egyik kéknek látta a szemét, a másik feketének, barnának a haját az egyik, a másik szőkének. És képzeletünk, mely elijedt az élőtől, most kedvére díszíti a távozót, hogy megtarthassa örökre magának...
Most, hogy ez a bajor, a véletlen játéka folytán, mellettem fekszik, sokszor tűnődve nézem őt, gyermekes mosolyát ajka körül, domború mellét, melyet oly büszkén feszít ki s hallgatom, amiket elmesél az idegenlégióról, otthonáról s arról a korról, mikor még vásári atléta volt.
És ha dolgozik, vagy szótlanul fekszik, megfigyelem apró mozdulatait, melyek szinte elszórakoztatnak s arra gondolok, hogy a fiatal ember elbeszélése és az élő alak közt, mily kevés összefüggés van. Minden igaz, amit róla mondott, de nemcsak ez igaz. Akit magamnak róla képzeltem, az csupán egy fantom, míg ez itt mellettem - él. És visszaadni azt, ami élet, majdnem lehetetlen. Még a művész is csak új életet tud teremteni.
Még egy szót se szóltam és ő is hallgat, de már tudom, ezekben a szemekben benn van minden: anyám szeme s mindazoknak a szeme, akik szerettek, akiktől valaha életem függött. Ő kérdez: mi a baja, mi a foglalkozása, miben nyilvánul az idegessége? Én elfogódottan, alig hallhatóan felelek, mert minden figyelmem arra irányul, hogy fog a szem tudása a homlokban gondolattá tisztulni? Csak egy pár pillanat s már a magas, öreg úr homloka kifényesedik: "Svájcba kerül" - mondja és kezét gyöngéden a vállamra teszi. [*] |