|
A verskritikáról
Anatole France finom szkepszisét Ignotus egyszer, valamikor így adta vissza a maga nyelvén: Igazság nincs, csak szempontok vannak. Ez a mondat jár eszemben, mikor most Kosztolányi Dezsőnek a Nyugat februári számában megjelent tanulmányához: a verskritika módszeréhez akarok néhány észrevételt fűzni. Érdekes: szempontja az én szempontom is, végső eredményét mégse tudom egészen magamévá tenni.
Valahol hát mégis nézetbeli eltérésnek kell lenni. Hogy a kritikusnak, ha ki akarja mutatni a vers művészi hatásának, vagy nem hatásának eredetét, az esztétikai tetszésnek a műalkotás artisztikumában adott feltételeit, - pedig kétségkívül ezt kell vagy ezt is ki kell mutatnia, ha nem akar teljesen fölösleges munkát végezni, - hogy a kritikusnak a vers testét: a költemény formai megjelenését kell, főleg ezt kell vizsgálnia, ha a vers lelkének titkát szeretné megvilágosítani, ez az én álláspontom is.
Csak azt nem értem: mért mondja Kosztolányi ezt a vizsgáló módszert természettudományosnak, mikor tulajdonképpen tiszta poétikai, stilisztikai elemzést kíván, tehát szakítani próbál a természettudománnyal, szociológiával kacérkodó XIX. századbeli kritikával és öntudatlanul is visszatérést sürget a régi klasszikus kritikához: a XVIII. századhoz, Marmontelhez, La Harpehoz, vagy hogy itthon maradjunk a példával: a poétikai elemzést mívelő klasszikus kritika nagy magyar képviselőjéhez: Arany Jánoshoz.
Mert Arany is így fogta fel a maga preceptori feladatát. Szerinte is a költemény épségén fordul meg a költemény szépsége. Ha jól van megköltve a vers, úgy az ép testben szép lesz a lélek is s nem maradhat el a művészi hatás. Arany verskritikája a költői szólam szépségeinek és hibításainak elemző vizsgálata. Nagyon élvezetes és tanulságos módszer költőnek, laikusnak egyformán. Már t. i. az olyan laikusnak, aki fogékony az ilyen inponderabiliákra, érzi, bár nem érti a poézist.
És itt van a különbség Arany módszerében és a Kosztolányi által ajánlottban. Arany kritikája didaktikus és épp a nevelő célzat korlátozza a formanyelv olyan finomságainak feszegetésében, amely úgyis hasztalan szó maradna, mert nincsen, akit termékenyítsen. Alig hiszem, hogy Kosztolányi finom fejtegetéseit céhbeli poétákon kívül más is értse igazán, még ha akárhogy próbálná is érteni.
Akkor pedig hát kinek jó az egész? Goethe versének lakatját mesterien nyitogatja Kosztolányi, de kulcsával éppen az nem boldogulna, akinek kulcsra volna szüksége. Nem a módszerben van a baj, de a kezelésben. Egyszerűbb, kevésbé komplikált eljárásra van szükség. Egy pár oktávval alább kell fogni.
Nem, ez sui generis művészi hatás, a kifejezésből folyó. S.-Pr. szellemes hasonlatát alkalmazva, olyan ez, mintha egy csak magyarul tudó embernek egy élénk gesztusú, mimikájú francia, vagy olasz elmondana valami érdekes históriát a maga nyelvén.
A szavakat, a történetet nem értené magyarunk, de az előadás mégis hatással lenne rá. Az arcjáték, a taglejtés, a hangsúly, melyek szintén kifejezni segítik a gondolati és érzelmi tényeket, nem vesznének teljesen kárba, a szavak nélkül is kiváltanának a hallgatóban valami homályos képzetet, valami általános hangulatot. A művészetek forma-nyelvében járatlan közönségre olyan általános érzékléstkeltően hat minden művészet.
Ezt az általános benyomást kimélyíteni hivatott a kritikus. A már felkeltett esztétikai benyomásból kell kiindulnia. Szerepének korlátai adva vannak abban a tényben, hogy a nyelvet nem tudónak úgy is hiába magyarázná a nyelv finomabb árnyalatait, úgy se értené. (Hogy a magyar nyelvet tudó laikusnak a magyar költészet formanyelve épp olyan lakatra zárt titok, mint a képzőművészeté, azt hiszem: ezt fölösleges szóvá tenni.) De a nyelvi magyarázatra mégis módja van.
A legfontosabb szavakat lefordíthatja, a legszükségesebb fordulatokat megvilágíthatja, figyelmeztethet a hangsúlynak, az arcjátéknak, a taglejtésnek belső összefüggéseire, a formanyelv olyan tényeire, melyek a figyelem ráfordításával szemléletesek, érzékelhetőkké válnak s hatványozva fokozzák az alapbenyomást, mely ezáltal kibontakozik előbbi homályosságából.
Az eredmény persze így is csak töredékes lesz, meg sem közelíti, vagy legföllebb csak megközelíti a megértésnek és élvezetnek azt a fokát, melyre a nyelvben járatos magától is eljuthat. De hiszen épp az a tény, hogy a laikus nem bírja a nyelvet, adja meg a kritikus tolmács szerepének jelentőségét és jogosultságát.
Lehet, hogy Kosztolányinak több lehangoló tapasztalása van ebben az irányban s már felhagyott a hasztalan reménnyel. Talán úgy van vele, mint a zongoraművész, mikor Beethovent interpretálja: magának, meg egy pár műértőnek játszik s nem törődik vele: vajon érti-e a sokaság. Lehet, hogy neki van igaza.
Dóczi Jenő |