|
Halász Gyula - A kincses sziget
(Stevenson: A kincses sziget. Fordította Király György, Herman Lipót rajzaival. Athenaeum, 1920.)
James Payn rajongó hangon emlékezik meg róla. Andrew Lang "órák hosszat édes gyönyörbe merülve" olvassa és így ír róla: "Nem tudok rá példát a Tom Sawyer-en és az Odisszejá-n kívül, hogy mese ennyire megragadott volna." Mindenféle nyelvre sietnek lefordítani. Spanyol és görög újságokban megjelenik tárcaképpen.
Megpróbálkoztam azóta - hadifogság elszigeteltségében, ahol tíz-tizenöt könyv képviselte a magyar nyelvű irodalmat - megpróbálkoztam Jules Verne és a Robinson "átértékelésével". A "fantáziára gyanús" Jules Verne-ről kiderült, amit már Cholnoky Viktor tudott róla, hogy "nincsen neki két krajcár ára fantáziája". A Grant kapitány gyermekei-vel nem tudtam megbirkózni, a Három orosz és három angol kalandjai hidegen hagytak; - a Robinson ugyanekkor édes és szomorú álmodozásba ejtett, fölzaklatta meg elcsitította olthatatlan romantika-szomjúságomat.
A hibát nem magamban keresem, nem is a fogság atmoszférájában - de legkevésbé a tárgyban. Bizonyság rá a Kincses sziget. Íme egy könyv, amelyet egy tizenhárom éves fiú mulattatására írt szerzője, egy könyv, amely csupa harc és háború - egy maroknyi csoport elszánt, ravasz és kegyetlen viadala életre-halálra a túlerőben lévő lázadókkal - és ezt a könyvet, amely csak úgy csöpög a dermesztő nyugalommal kiontott embervértől, angol "államférfiak, bírók és más egyéb szilárd és józan férfiak gyermekekké válva falják féléjszakákon át az ágyban könyökölve". Pedig mégis a szerzőnek van igaza. Ez a regény jóllehet bravúros elbeszélő keze munkája: nem a stevensoni lélek mélyről felhozott alkotása. Stevenson gazdag írói fantáziájának fénykévéje beragyogja ugyan a lüktető cselekményt - mint ahogy a száguldó autó veti kísértetes fényét maga elé (tekintetünket nem fordíthatjuk el: egy pillanatra elámulva meredünk a látomány után - érezzük, hogy valami hatalmas erő dübörgött el mellettünk): de az elsuhanó kép nyomtalanul kitörlődik szemünkből. Sötétben maradunk.
Nem az a könyv ez, amelynek fénye belelopja magát a lélekbe az emlék forró melegével. Érdeklődésünk éberségének alighanem, érdeklődésünk hirtelen kialvásának mindenesetre - a mesében az oka. Egy kompánia, amely egy delírium tremensben elpusztult kiérdemült vén kalóz motyójában rábukkan a kincses sziget térképére és elindul, hogy megkaparintsa a rablott kincseket. Szerencsétlenségre - a történet szerencséjére - hajójuk személyzetét csupa szemenszedett gazemberből toborozzák össze, akiket előbb hajmeresztő kalandok után formális háborúban (ágyúval, bicskával) csaknem az utolsó szálig ki kell irtaniok, hogy a kincset végre boldogan hazahozhassák.
Ezt a cinikus, förtelmes történetet a leírás és az alakok jellemzésének akkora erejével (amelyhez a humor fegyvere is járul), a meseszövés olyan jobb ügyhöz méltó mesteri leleményével beszéli el az író, hogy nem kevés önlegyőzésbe és időbe kerül, amíg kivonjuk magunkat a fényes írásművészet bűvöletéből s a csillogó, művészi köntös alatt a mozidráma nyomorék testét fölfedezzük. Ez különben inkább hozzáad, mintsem hogy lerontson valamit a költő érdeméből.
A fantasztikus mesét illetőleg nem kisebb elődre hivatkozhatik Stevenson, mint Allan Edgar Poe-ra, aki egyetlen regényében, a Gordon Arthur Pym-ben ennél sokkal különb kalandokba bonyolítja bele ártatlan olvasóit. A különbség, hogy Poe mindvégig komor, vérfagylaló, döbbenetes, míg Stevenson regényét átlengi a humor egészséges levegője. Ennek köszönhető, hogy megrendülés nélkül, szinte élvezettel hagyogatjuk el szanaszéjjel és felejtjük el nyomban a "Gerenda-vár" meg a Hispaniola elpotyogó hősi halottait. |