|
Kosztolányi Dezső - Végvári versei
Erdéllyel nem nehéz bennünket megríkatni. Édes véreink szenvednek ott, kikkel már több mint egy éve nem beszélhetünk, nem üzenhetünk nekik se postával, se futárral és a szavukat se halljuk, mintha valami bányaomlás eltemette volna őket. Akármilyen jel, vagy hír könnyekig megindít minket, mely onnan jön.
E megható és fájdalmasan síró versek művészi értékét tehát nem szabad csak a rokonérzésünkön mérni, azon, hogy milyen hatást gyakorolnak reánk a sajgó emlékek megbolygatásával. Ha a szülőanyánk ravatalon fekszik, akkor nem kellenek bűvös szók arra, hogy a líra végtelenjét keltsék lelkünkben és sírva fakadjunk. Elég, ha valaki - némán és csöndesen - reá mutat.
Egy titáni alkalom tette poétává és népszerűvé is akárcsak Przmysl költőjét, mert költeményeit már széltében-hosszában szavalják és olvassák az országban, itt a kerületvédő-liga kiadta a kis füzetét, túl a Királyhágón pedig gépírásos másolatban, mely kézről-kézre jár.
Népszerűsége művészi szempontból is érthető. Mozgalmas és mozgató képzelete van, egységes megjelenítő-képessége és ízlése, mely megóvja attól, hogy mint költő visszaéljen a helyzetével, arra törekszik, hogy - szerényen és nemesen - csak a maga érzéseivel hasson.
Nem kimondott programversek. De éppen ezért, a művészi jóhiszeműségük folytán válnak alkalmassá, hogy sok millió ember érzését tolmácsolják a hangverseny-dobogón is. Végvári mint művész nem dolgozik meglepő eszközökkel, egyaránt fölhasználja a régi-klasszikusokat és az új-moderneket is, a stílje még sincs eredetiség nélkül. Szereti a regényes fokozást, mely azonban - erre vigyáz - sohase siklik egészen a szónoklatba.
Ha egy gondolata van, végigjátssza a kromatikus skáláját. "Leszek őrlő szú az idegen fában" - írja és utána: "Leszek alj a felhajtott kupában. Az idegen vérben leszek a méreg". Majd: "Akarok lenni a halálharang, Mely temetvén: halló fülükbe cseng És lázít: visszavenni a miénk".
És végül: "Akarok lenni a gyújtózsinór, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig Hamuban, éjben Míg a keservek lőporához ér És akkor...?!" Szinte hallom a színész hangját, aki ezt minden ál-szenvedélytől menten, bensőségesen és őszintén szavalja s nyomában a feldübörgő tapsot, mely a vers természetes visszhangja. Az író az érzését pontosan lekótázta, a vers fölépítése művészi.
El kell ismernem, hogy hasonló hibák csak ritkán fordulnak elő és majdnem minden költeményében meglelem a magot, nehány mélyről jött, egyszerű szó alakjában, melyre boldogan mutathatok rá. Igaz, hogy ezek a szók gyakran egyedül állanak, mintegy elszigetelten, a kidolgozott és megmívelt vers keretében, de zálogok, hogy az írónak hihetek, az érzés becsületes, nem sekély. Ilyen ez a pár sor a föntebb idéztem verséből: "Itthon maradok én! Károgva és sötéten Mint téli varjú száraz jegenyén".
Miután ezt elolvastam, már tudom, hogy micsoda ma az erdélyi föld millió és millió magyarnak, egy messze nagy fájdalmat átéltem, mert szerencsés művészi útmutatást kaptam. Másutt: "mert íme nincs már ami összeköt Egymással minket csak a csillagok Fényök, mint Etelközben úgy ragyog". A gyengéd utalás több minden pátosznál. A "Vándorló város" és "A költözők", hasonló értéket mutat és fölkelti az érdeklődést az író fejlődése iránt. Néha úgy kopog a ritmusa, tompán és fojtottan, mint a gyászdob. |