|
Elek Artúr - Vaszary János
A nagy nyugtalanságnak, mely negyedszázad óta korunk egész szellemi életét vihar módjára rengette, Vaszary János talán legjellemzőbb képviselője művészeink között. Senki sem változtatta annyiszor arculatát, senki sem lepett meg váratlan fordulásaival annyiszor mint ő. Azok közé a festőink közé tartozik, kik úgyszólva pályájuk elején kész művészek voltak már, legalább is mesterségbeli tudással annyira fölszereltek, hogy a tanulás gondja nélkül vethették magukat művészi céljaik után.
A siker is korán melléje állott, lelkének eredendő nyugtalansága mégsem hagyta békén. Érett férfiú korában akárhányszor olyan tájékozatlanul látszott megtorpanni és tétován körülnézni művészete pályáján, mint ahogy csak fiatalok szoktak. S valóban lelkének nem egy tulajdonsága java férfikorára is megmaradt fiatalosnak. Mindenekelőtt a nagy érzékenysége, mely az emberi ízlésnek, törekvéseknek, egyszóval a korok és korszakok irányának minden egyensúlyzavarára hasonló mozdulattal felel.
És ami az érzékenységnek származéka: a nagy fogékonyságával, mellyel egy-egy pillanatnyi tétovázás után eggyé tud válni az újabbnál újabb művészi törekvésekkel, vagyis új szemmel nézni, új célokat látni, új eszközöket keresni önmaga kifejezésére. Fiatal művészekre hasonló megtántorodások alkalmával azt szokás mondani, hogy önmaguk útját keresik. De Vaszary esetében sincs másképp: deresedő fővel, ifjúi hittel és akarattal önmaga útját keresi ma is. Vajon rátalált-é ezúttal? Tavaly lepett meg mindenkit Ernst-múzembeli gyűjteményes kiállításán művészetének legújabb ábrázatával. A példátlan erejű színek kikeverőjével ismerkedtünk meg rajta. Hol rejtőzködött benne annyi esztendőn át, lelkének micsoda kamrájában a színességnek ekkora érzéke? Mi nyomatta el véle ezt az eleminek érződő ösztönét, és hogyan takaródzott ki benne ennyire váratlanul? Minderre nem tudunk megfelelni, de nem is fontos a válasz ahhoz képest, hogy Vaszary ezúttal úgy látszik, valóban rátalált önmagára.
Még soha nem állottunk olyan meggyőzötten Vaszary művei előtt, mint ezúttal. Úgy érezzük, hogy a színesség az ő érzékelésének birodalma és hogy minden színek között megtalálta azokat, melyek érzéseit a legközvetlenebbül szemléltetik, sőt úgy szólva hiánytalanul kifejezik. Vannak emberi alakok, melyeknek szépsége olyan viseletben érvényesül igazán, mely a testhez tapad, világosan feltünteti a test szerkezetét és külön-külön érzékelhetővé teszi a formák szépségét.
Vannak azután olyan emberalakok, melyeknek sajátos szépsége csak a színek kontrasztjai, a föl- és lefokozott erejű színek környezetében válik nyilvánvalóvá. Vannak halovány arcok, melyeknek rejtett szépsége csak úgy világlik föl, ha a diadém és nyaklánc színes tüzű drágakövei csillámlanak meg rajta. Vaszary János mint elképzelő és mint alkotó mintha ugyanennek az optikai törvénynek hatása alatt élne.
Amíg szélesen ömlő, nagy foltokban széttáguló színességgel igyekezett kifejezni magát, sohasem éreztük színeiben az ösztön és az érzés elemi erejét. Most, hogy az árnyékból és a feketeségből kivillanó színfoltokba koncentrálja színes mondanivalóját, színei közvetetlenül kifejezett élményeknek hatnak és teljesen meggyőzik a szemet és az ítéletet. Kifejeződésének eszköze is - a technikája - egészen sajátos. Semmi esetre sem véletlenül olyan bonyolult és mesterkedő, amilyen. A művész nyugtalansága és temperamentumának elemi ereje más festői eljárással talán nem is lenne annyira közvetetlenül megérzékíthető. Így minden ecsethúzásában az egész embert, lényének minden szenvedélyességét és lappangó brutalitását benne érezzük.
Másrészt a bonyolult idegéletet élő modern ember száz finom számítása, minden rafinériája is kifejeződik általok. Vaszary János művészi pályájának e legutóbbi szakaszán fekete alapra festi képtémáit. Széles, néha a meszelőjére emlékeztető ecsethúzásokkal rakja föl reá a színeket nem egyenletesen, hanem hol áttetszetve rajtok a fekete alapot, hol befödve ezt a színes festék sűrűbb rétegével. Eljárása megfordítottja annak, melyet a középkor üvegfestői követtek, de az elv, melyen alapszik ugyanaz, s azért igen hasonló ahhoz a hatása is.
A régi üvegfestmények színbeli varázsát az adja meg, hogy az üveget többé-kevésbé vékony fekete köddel futtatták be festői. Az üvegablak színei ezért megszűrve, derengőn világítanak. Csak az üveg födetlen részei rikoltanak bele a derengés enyhe szimfóniájába: hangjuk ereje megfokozottnak hat annak következtében, hogy köröttük ugyanazok a színek bágyatagul pislákolnak. Vaszary ugyanezt a hatást azzal közelíti meg, hogy színeinek erejét feketével töri meg, hogy mindent elsötétít a színfoltok körül, melyekben azután a színek lelke görcsösen felkacag.
Eljárása amellett bizonyos grafikai technikára is emlékeztet: azokra a krétarajzokra, melyek fekete papiroson úgy keletkeznek, hogy a művész kihagyja a fekete alapon a formákat határoló vonalakat, vagyis mintegy negatíve rajzol: a fekete alapra bízza a rajzot és a mintázást. |