Huszadik század - történelem jelenidőben

Ha görögnek születik, ajkától sohase pártolnak el a bűvölő szavak és szép szeretője: az ifjú Mosoly, mert szerette a zengzetes szavakat és értett hozzájuk s mert tudta az életet a gyermekszemek teli élvezetével és a bölcsek messzi távlatáról nézni. Költészete bűvös fuvola lett volna csupán, melyről igéző melódiákban válnak le a lelkén áthevült életképek: az ég azúrja, a kékszínű tenger, agorák színes zsivaja és az ezerhangú erdő.

Kísérői meztelenségükben is ártatlan nők lettek volna, kikben mozdulattá formálódik dalainak víg vagy méla ritmusa s énekének madarak, faunok, nimfák és az egész természet tapsolt volna. A szomorúság lelkét csak úgy érte volna, mint haját tűző nő lehelete a tükröt és nem kelt volna benne egymást marcangoló harcra szó és érzés, ember és istenség, élet és halál. Dúshúrú hárfa a görög szókincs és az ő ujjai hosszúk, átfogók és könnyedek voltak soha nem hallott hangok keverésére.

Ha a középkorban születik és születhetett volna bármikor, mindig zseninek születik, nem lett volna oly tekervényes útja az Istenhez és lelke jobban megtelt volna vele. Miszticizmusa nem kínozza őt annyira és alázatosságának, emberszeretetének illata az égig ért volna.

És minden arcot, idegen arcot legalább egyszer földeríteni, megragyogtatni igazán csak itt tudott volna tömjénillatos szavakkal, melyek, ha a lélekbe hullnak, titokzatos virággá nyílnak és sohasem hervadnak el ott.

Csoda volt szemében a világ, s mik előtt milliók közömbösen mentek el, örök szépséggé nyilatkozott meg előtte: azért ha a középkorban születik, aranylétra lett volna ég és föld között, melyen angyalok szállnak le a földi gondok megtörtjeihez és földi örömök megtalálóihoz.

És ha már modern költőnek született, vállalván a nehezebb sorsot, elzárkózhatott volna a baudelaire-i gőgbe és élhette volna keresett szavakkal a kevesek, a fölülállók ínyenc életét, mert tudta díszíteni asszonyait és asztalát és az élvek útján idegrendszere finom hangszerré vált, melyen bűvölőn csendült fel az érzékek melódiája. Vagy lehetett volna Verlaine, szívetfacsaróan egyszerű bánatok és örömök dalnoka, ki nem küzdött meg a disznófejű Nagy Úrral, messzire kerülte a vér és arany piacát s minden harc elől a szegénység köntösébe bújt.

És a verhaereni út is nyitva állott előtte: a harsogó győzelem nagyvárosok felett, gépek és gyárkémények gigászi zenekara... de ő nem lett egyik sem, hanem mindegyik együttvéve és még több: fajának kirobbanása, feljajdulása, megélt, végzetét vállaló magyar tragikum.

Modern lírikus volt, kinek már nincs meg a régieknek az az öröme, hogy keble kitárul egy közös eszménnyé és ihlettsége feloldja én-jét a mindenkivel társító művészi ideában. A líra fejlődésének ama fokán kellett a maga formáját megkeresnie, mikor a költészet nem volt többé már ragyogó mennyezet a valóság felett és menekülés az élettől, hanem az élet legegyénibb megélése, nem egy felettünk lebegő világba való jóleső eleszményülés, hanem az egész világnak önnönlényünkben való kínos újjászületése. Edgar Poetól és Baudelairetől kezdve nincs egyetlen igaz művelője az új lírának, ki ne életével fizetett volna dalaiért.

Így volt Ady élete is előbb csók és ölelés, küzdelem a nagyvárossal és a pénzhajhászó, süket tömeg közönyével, menekvés a csábító nyugati kultúra felé és dacos visszatérés végzetéhez, Istenkeresés és álmodozás az új emberiségről, halálvívás és életesengés mindaddig, míg hangulataiba és élményeibe teljesen beleveszett énje.

De élnivágyó, szépséges emberi mivoltát, magyarságát, szülei házát, ifjúkori emlékeit, s mindazt, ami őt térben és időben csak olyan emberré határozta, mint mi magunk, csak gyilkos küzdelem árán adta oda a vért és hústfaló szörnynek: művészetének. Ez a konok, fogcsikorgató küzdelem közte és művészete közt tragikus hátteret feszít költészete mögé. Ott, hol még ő maga és a kísértő igézet egyforma erősek, versei tiszta harmóniában csendülő látomásai az életnek és az életet szépítő halálnak.

Örökké fiatal himnuszok, melyeknek különös ízt ad a végzeten győzedelmeskedő ember kérkedő bravúrja. Minden győzelem azonban, minden dal, mint teljes megélés, mintegy szétzúzza az idegrostokat, melyből kikel, mint pillangó a gubót, s mennél nagyobb lesz a költő, annál kevesebb benne az ember. Annyiszor és oly erősen volt csók, epedés, emlékezés, harc és levertség, holdas éj és perzselő napfény, hogy már alig tud Ady lenni.

És itt lendül költészete még egyszer a magasba, azon a ponton, mikor még tartja énjét a visszaemlékezés, de már nagyon idegenül nézi magát és vele együtt a természet is, mely mindig ő maga volt, alig akar ráismerni.

A Vénség utján jár s az egykor fényes, hívó ablakok nem világítanak már; hallgatja a tátrai erdő zúgását és látja a szépbokájú lányokat, de feltámadt Lázárként jár az idegen vidéken, énjét minduntalan elveszítve. Ha ilyenkor felbuzog olykor benne régi életkedve visszasóvárgása, ha visszatér volt élete pompás színterére és szeretne élni újra ledéren, töprengés nélkül - költészete a bánat s az életsiratás soha nem hallott hangjára talál.

Úgy kellett annak lenni művészete belső törvényei szerint, hogy ő, kinek minden versében lénye egy része halt el, az érte jövő halálnak dadogó szavaknál ne adhasson egyebet.

*

De nemcsak mai költő volt, hanem magyar is. Nem azért, mert itt született, hanem lelke és vére összetételénél fogva. És nemcsak magyar volt, hanem magyarságát költészetté ihlette éppen úgy, mint saját lényét versekbe differenciálta. Nem közvetítője volt a magyarság vágyainak és törekvéseinek, hanem magának a magyarságnak nyugtalan jajja, süvítő kiáltása veszedelmek előérzetén és a kitört vihar hullámai felett.

A béke napjaiban is érezte, hogy felettünk végzet-szél fütyöl. A mi nyugalmunk mindig látszólagos volt, mert tudnunk kellett, hogy a legkisebb változás esetén is, nálunk egész létünk kérdése gyökerestül felvetődik a felelőtlen átalakulás szeszélyes forgatagába.

Más nemzet veszíthet valamit is, mi azonban mindig mindent kockáztattunk. Fajok és kultúrák ütköző pontján, mélyen kellett földünkbe túrnunk magunkat, hogy onnan senki ki ne vethessen bennünket s ezért állt nálunk mindig előtérben a primitív létkérdés és művészetekre úgyszólván csak fegyverszünetek idejét fordíthattuk.

Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
Kevés szentlelket, Uramisten,
S ostoroztál,
Bár véresek valánk.

És azért mégis nem volt kulturális áramlat Nyugat-Európában, mely meg ne termékenyítette volna a magyarságot. A két törekvés: a fajnak ép és a maga egészében való fenntartása és a nyugat-európai kultúrával való közösség egyaránt jellegzetes és makacsul kiküzdött aspirációja volt népünknek, fejlődésének legkezdetétől fogva.

Adyt is hívja Páris. Ott hallotta először az újszínű dalt és lelke vágyainak, ábrándjainak több és szívesebb echót ígért a színes, álmodozásra hívó Babilon. De csak úgy járt ott, mint az egykori szittyavezér Skylas, ki bolondja volt a görög kultúrának és tél idején, ha serege pihent, belopózott a legközelebbi görög városba, hogy az idegen élveknek éljen.

Vérereinek feddő, marcona ábrázatja azonban mindig ott kísértett serlege mélyén és tiltott dalokat éneklő szeretőinek szemében, míg egyszer a szittya vezérek rajta nem kapták valóban egy ünnepélyes menetben görög ruhában és görög mámorral az arcán s ki nem végezték őt. Ady is érzi, mindig érzi, hogy a párisi elfelejtkezések csak hiú áltatások és sorsát megélni, s megénekelni csak itthon tudja ő.

Ha apjával a sírkertet méri és rájuk száll a szilágysági est, ha panaszát és az ország baját egyszerű, kurucos szavakban elkesergi, ha megidézi lélekben hozzá legközelebb álló költő társát, Csokonait, nincs benne más, csak ősi magyarság, mintha elődei szíve dobbanna meg benne és az ő ajkukról ömölnék a verses szó. És mégis nem volt szabad megállnia ennél a magyarságnál. Újra át kellett élnie minden problémánkat, mint átélte az egész életet, hogy új dallamokba szedje a magyar költői skálát és nyelvünk palettájára új színeket keverjen. Többet kellett örökül hagynia, mint amennyit kapott, mert zseni volt.

*

Zseni volt és ezért egyedül, társtalanul élte le életét. Csak költemény volt és életkereső.

Megnyugvássá csak verseiben lett, még ha a legnagyobb nyugtalanságot is fejezte ki bennük, azon kívül csak álomkergető volt, ki várt és sohase jöttek hozzá és csak akkor vette észre, hogy nő járt nála, mikor a pamlagon hagyott rózsára nézett. Egyedül volt, mert hiányzott benne az érdek a mindennapi élet iránt és nézni csak az örökkévalóság jegyében tudott, melynek mindegy, hogy kik csinálják a mindig ugyanazt.

Találkozása csak az élettel volt, az emberek, jelenetek és történetek mögötti élettel, és sohase az emberekkel, jelenetekkel vagy történetekkel. Pedig fájt neki ez az egyedüllét és talán senki oly makacsul nem kereste a társakat, mint ő. Ez művészetének játéka volt, ki mindig megcsalta benne az embert. Érezte ő maga is ezt a zsarnokságot, de rendeltetése alól nem bújhatott ki.

Ha az ő életére emlékezünk, szomorú, emberi életére, összeszorul a szívünk. Költészete, ez a virágos, tündöklő sárkány, melyet ő eresztett légi útjára, egy ideig még emelte őt is a fonalakkal, melyet kezében tartott, de aztán elvált tőle és ő a földre zuhant, ma már a földdel egy és semmi más.

Mi még a volt Adyt siratjuk és nem vesszük észre, hogy költeményeiből kibontakozik az új Ady, azok Adyja, kik nem ismerték őt és akik másként, talán igazabban fogják ismerni őt. Az élet pedig tovább megy az útján, az ő álmai valóra sohase válnak s azért, mert ő szenvedett, másoknak, hozzá hasonlóknak, nem lesz könnyebb vállán a kereszt. És azért mégis nagy ajándék volt nekünk az ő élete.

Mert a mindennapi élet nem az egész élet senkinek itt a föld hátán és bár igaz, hogy a költők megálmodott világa sohase fog eljönni, de csak azért nem jön el, mert mindig itt van és valahányszor szeretünk, szenvedünk és mindig, ha jók vagyunk, ha ünnepélyes órákban eggyé forrunk embertársainkkal, a költők szíve dobog bennünk.

Ők a természet nagy kerítői, kik ajkat ajkra forrasztanak és az emberiség nagy álmodozói, kik kezet kézbe fűznek. Veszekedések és tülekedések, vérengzések és viszályok fölött titkos szálak kötik össze a világ magánosait: az egész emberiséget és ezeket a szálakat a költők és gondolkodók fonják.

Ady az e fajta költők közül való volt. Bizonytalan járású, téveteg alakja, nagy, szomorú szemeitől megvilágított arca eltűnt a sír üregében, de csak azért, hogy fejére a dicsőség koronáját tegye és megszépülve újra visszatérjen hozzánk.