Az Álmosvölgy legendája

Washington Irwing (sic!) Rip van Winkle
Angol eredetiből fordította Bartha László

(Világosság Könyvtár, 97-100.) Budapest, 1919. Népszava-Könyvkereskedés kiadása.

Egy operett cím - ennyi talán az egész, amit nálunk tudnak róla. A szerzőjéről még kevesebbet. Pedig odaát, a tengeren túl, egy új irodalmat jelentett a neve, amint a hazája is akkor bontakozott ki a győzelmesen megvívott forradalom után a provinciális elhagyatottságból és roppant lépésekkel haladt a fejlődés útján előre.

Különös ellentétek kora volt ez: a többezer éves kultúrába belecsömörlött európai átmenekűlt és őserdők romlatlan, szűzi magányába, az egyszerű és természetes emberek közé, - az amerikai telepes-ivadék pedig, aki a nagy tavak, folyók és zuhatagok festői vidékén nőtt fel, az európai kúltúra után sóvárgott s a százados köveg meg írások között keresett magának új hagyományokat.

Hazatárve mindketten mint forradalmárok léptek föl: Chateaubriand új lángra lobbantotta a rousseaui természetrajongást, melyet a császárság alatt kezdtek elfelejteni, és Irving a múlt iránti tiszteletre tanította a jövőbe rohanó polgártársait. A nagy parvenuk ideje kövekezett el, s a parvenu, ha másképp nem tud teremteni, vásárol magának múltat.

Irving rájött, hogy vannak amerikai tradiciók is, ha nem régebbek és értékesebbek, mint a holland farmerek együgyű meséi és katonái s ott születtek a kis szigetváros faházikói között, melyek helyét nemsokára a modern technika égig zökkenő vaskolosszusai foglalták el.

Valóban, a friss irtovány talaját alig szakította még föl az eke vasa, máris megcsendűlt benne a régiségbúvár csákánya és Diedrich Knickerbocker vázlatkönyve telve-telt az alig százados ősök kalandjaival és anekdotáival. Ennek a visszajáró múltnak a szimboluma a hirhedt Rip van Winkle, a babonás hegyek közé tévedt öreg papucshős naplopó, aki száz év múltával [*] hazajutva alig ismer rá késő unokáira.

Éppen száz éve, 1819-ben jelent meg New Yorkban ez a kis legenda Geoffrey Crayon vázlatkönyvében s akkor még azt írhatta szerzője: "Az én hazám még csupán egy fiatalos igéret volt: Európa már a korok fölhalmozott kincseiben dúslakodott." És ez a "fiatalos ígéret" mivé vált 1919-ben? Ez az amerikai száz év mennyi európai ezerévvel vehetné föl a versenyt? Akik szeretnek elrágódni a taradiciók különös problémáin, azoknak ajánlom, olvassák el ezt a két kis bájos amerikai legendát Bartha László gondos és művészi fordításában.



[*] Bocsánatot kérek ezért a tudatos hamisításért, az eredetiben csak húsz évről van szó, de húsz rohanó amerikai év fölér száz, lassan kullogó európai esztendővel. Maga Irving mondja egy helyütt: "Az amerikai történet egy régmult korszakában történt, vagyis úgy harminc évvel ezelőtt... "

Király György