Jaj, merre menjek?
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?
Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?
Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?
Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kígyózzak?
Jaj, hogy harapjak?
Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?
(1919. szeptember.)
Kosztolányi Dezső
RÉGI, BOLDOG IDILL
Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez amire
Vártam.
Egészség duzzaszt hallgatag,
Bronz arcom égeti a nap
És lassan
Megyek fehér ruhában a
Lugasban
Pipámban sárgálló dohány,
S a füstje kékes, halovány,
A fák alatt egy kerti széken
Alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
Nagy szőke fej,
Álmos puha száján csiklandva csorran
A lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló,
Részeg virágok és darázs-szó.
Ha haldoklom, ezt suttogom:
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshová
Pártolt.
Egészség fűtött hallgatag,
Égette bronzarcom a nap
És lassan
Mentem fehér ruhában a
Lugasban.
Pipámban sárgálló dohány,
S a füstje kékes, halovány,
A fák alatt egy kerti széken
Alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
Nagy szőke fej,
Álmos puha száján csiklandva csorran
A lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló,
Részeg virágok és darázs-szó.
Kosztolányi Dezső
EGYÜGYŰ DAL
Ma láttam én a holtakat,
A régen-régen voltakat,
Mezítelenül és feketén,
A hullakamra fenekén.
Az egyik azt mondotta: jaj,
Fején izzadt volt még a haj,
A másik azt mondotta: jó,
Áldott halál, lágy takaró.
Én mondtam: édes véreim,
Megcsöndesült testvéreim,
Sok férfi, nő, agg, kisgyerek,
Elromlott, szent játékszerek.
Egymás fölött feküdtek ők,
Nyílt szemmel, árva csecsemők,
Ki szülte őket, ottan áll,
Kegyetlen anyjuk, a halál.
Az arcuk tompa és suta,
A lábukon egy cédula,
Szakállasak és vállasak,
Mosolyosak és árnyasak.
Nincs jaja ennek, sem híre,
Nem várnak ők itt semmire,
Egyik kövér, másik sovány,
Mind földbe járuló, pogány.
Nem szörnyű már, nem is csodás,
Nem őrület, lidércnyomás,
Se feketeség, se derű,
Csak egyszerű. Oly egyszerű.
Nem sírtam, nem nevettem itt,
De ezt a vallást tettem itt.
Ma láttam én a holtakat,
A régen-régen voltakat.
TÓTH ÁRPÁD: KÉT SZONETT, RÉGI KÖLTŐKHÖZ
I. BERZSENYI
Zord énekes, borongva ünnepellek,
Alélt idők felém rémlő kolossza,
Az ős magyar síkságon antik Ossa,
Setét orom, kin szittya bú a felleg!
Vulkánszived nehéz lávája ellep
S villámaid tüzétől csillagozva
Erőt tanúl a halk utód kobozza
S hallom zihálni sziklatömbü melled!
És reszketőn idézem régi, fáradt
Estéid kedvét, míg csöndben borozván
Késztéd lelked szebb korba szállni el
S szolgáid félve és juházva vártak:
A bús magyar szók, sok kevély oroszlán
Magányod vén barlangján, Dániel!
II. CSOKONAI
A Vitézem, oh te nem voltál a zordság
Vitéze, vén diák csak, kálvinista,
Ki kósza farsang víg kulaccsát itta
S a gráciák kezébe tette sorsát.
Ám, bús homok szent venyigéje, hordád
Lelked szelid fürtjét és drága, ritka
Borából új fájdalmak méla titka
Halk verseinkbe dús ízekkel forrt át.
Oh látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,
Már láz gyötört s a rózsás gráciáknak
Lárvája húllt és párka-arca lett
S még görnyedtél egy édes rím felett,
Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám,
S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!
