Fülep Lajos - Szabó Dezső regénye

(Az elsodort falu. Regény két kötetben, Táltos kiadása, 1919.)

Szabó Dezső az igazságot szereti. Amit annak tart, megmondja, ha bőrébe kerül is. Mindig amellé áll, akivel igazságtalanság történik s emiatt már sok üldöztetésben volt része. Mesélik ugyan róla - ellenőrizni nem tudom, nem ismerem eléggé életét -, hogy gyakran változtat állást s ma támadja, akit tegnap védett s viszont, de ez nem jelent okvetlenül állhatatlanságot és következetlenséget, sőt lehet a következetességnek magasabb foka, mely nem emberek szerint igazodik, akik között az üldözött olykor üldözővé válik és viszont.

De még ha nem így volna is, még ha következetlenség volna is, - amit, ismétlem, nem tudok, de nem hiszek, - akkor is kétségtelen, hogy mindenkor jóhiszemű meggyőződése vezérli. Ez épp oly kétségtelen, mint az, hogy Szabó Dezső szerelme az igazsághoz nem a tudós intellektuálisan szenvedélyes, platói szerelme, ő minden érzésével és indulatával, haragjával, mérgével és dühével, testének-lelkének minden búsulásával és fájdalmával szereti az igazságot egész az igazságtalanságig.

De naivul is, ahogy csak gyermekek tudnak szeretni, imádattal és, ahogy az örök ifjak, romantikus rajongással. És úgy is mondja ki az igazságot - vagy, ha jobban tetszik, a maga igaznak tartott véleményét, - mint a gyermekek: tekintet nélkül a fájdalomra, amit okozhat, olyan derűsen és természetesen árasztja szét, mint nézését nagy, ártatlan gyermek szeméből, vagy tekintet nélkül a fájdalomra, amit magának szerez, olyan megátalkodottan-elkeseredett dacosan, ahogy a gyermek száll szembe azzal, aki veri.

S ha itt már lírába csapok át és egyáltalán az író személyéről beszélek, ami nem szokásom s a megbocsáthatatlan fő bűnök egyikéül dogmatizálnék, kénytelen teszem, mert ha kivételes a modorom, kivételes a helyzetem, amilyenben még alig voltam: valahogy tekintettel kívánnék lenni, akit a távolból, úgy, ahogy van, kedvelek, Szabó Dezsőre, az igazság-fanatikus emberre, amikor az írónak kíméletlenül megmondom az igazságot, mely nekem nem kevésbé fáj, mint fájhat neki.

És tekintettel kívánnék lenni a rettenetes, bizonyára mélyen és őszintén átérzett elkeseredésre, a tőlem semmiképp sem idegen fájdalomra a magyarság sorsa felett, a nagy megváltó szándékra és hitre - de természetesen, nem lehet, mert akármilyen kínos is nekem a konfliktus, amelybe a könyvéről való írásra vállalkozással jutottam, mással nem végződött és nem végződhet, mint nyílt, egyenes s ahol kell, kíméletlen beszéddel egyrészt magamért, mert másként nem tudok, másrészt őérte, mert csak ez méltó hozzá s csak ezzel becsülhetem meg benne az igazságot szerető embert, azt, aki maga is a kíméletlen nyíltságot kívánta tőlem.

Ha Ábrahám feláldozta volna Izsákot, ezzel nem csak a fiát ölte volna meg, hanem magvát szakasztotta volna Izraelnek is. Ha csak ketten volnánk még magyarok, Szabó Dezső, meg én és kettőnk közül ő egyedül volna közös fajunk magvának hordozója, akármennyire szeretem a fajtámat, feláldoznám annak az istennek az oltárán, akién, remélem, ő is tüzet gyújtana alám az ellenkező esetben. A régi prédikátorok minket magyarokat is az Ábrahám ágyékából származtattak.

Végül: tartozom az igazsággal annak, aki kéri tőlem, ha olyankor is adtam, amikor nem óhajtották.

*

Azt mondanám erről a regényről, hogy tanítani való példája annak, miként nem lehet, (s ha nem lehet, nem kell) regényt írni, aki nem hiszi, olvassa el. Mondhatnám, mert nekem annyira nyilvánvaló, hogy okaim felsorolásához egy hét sem volna elegendő, írnom róla pedig nagyon kényelmetlen, mert ezer az érvem meg kettő s mind egyszerre kiabál, de csak akkor mondhatnám ily kurtán, ha annyira föltételezhetném a mai olvasó közönségben az elbeszélő művészet iránt való érzéket, mint tán a Boccaccio-korabeli novellák hallgatóiban.

Ma azonban író és olvasó kedvéért gazdáját kell adni az ilyen kategorikus kijelentésnek és szépen kell látni pontról-pontra az úgynevezett bizonyításnak. Hiszen még így is azt mondhatja, a leglelkiismeretesebb analízisbe kóstolva, az író és olvasó, hogy elvégre minden vélemény szubjektív s nem okvetlen a kritikusnak van igaza. A művészet az a terület lévén manapság, ahol senkinek sincs igaza, mert mindenkinek igaza van. Aztán itt van a másik modern babona, a babonás félelem s mellette a gyáva védelem, hogy amit "levágnak", az talán forradalmi, új s csak azért nem tetszik a kritikusnak, mert nincs az ő műfaj-elméletéhez, konvencióihoz, miegyébhez szabva.

Ezzel a mindent menteni akaró epidemikus sejtelem-görccsel szemben mindjárt meg kell állapítanom, hogy Szabó Dezső regénye a legszokványosabb és legkonvenciósabb regény-műfaj szempontjából bírálható, sőt bírálandó, mert minden profetikus propagandisztikája mellett igenis regény akar lenni, nem "forradalmi újítás", regény úgy, ahogy a legegyszerűbb és legromlatlanabb koponyákban is - pl. a B. Sz. kritikusaiéban - elképzelik s a legiskolásabb poétikákban tanítják: regény a maga "hősével", a maga "cselekményével", a maga "egységével, a maga "fejlődésével", a maga szükséges "milieu-rajzával" s aki többet tud, többet tegyen hozzá.

A kérdés tehát nem az, hogy regény akar-e lenni, vagy valami új, "modern", még nem látott műfaj vagy semmilyen műfaj, egyszerűen az írónak szubjektív-forradalmi vallomása, stb. stb., a kérdés, hogy az-e, ami lenni akar, jó regény, avagy nem jó regény. A legkülsőbb formai kérdés fölött, amin a kritikus elvágódhatnék, ilyenformán napirendre térhetünk.

A többit, hogy jó regény-e, illetőleg e bekezdés elején kimondott szentenciát, az analízisnek kell igazolnia.

Előre bejelentem, hogy szokatlanul sokat fogok idézni. Mert az analízisnek ezúttal alig akad egyéb dolga, mint részeire szedni az egészet. Maga az, ahogy az egész részekre szedhető s maguk a részek beszélnek önmagukért.

---

*

Az író szándéka. Nem mondom, hogy föltétlen szükséges pontosan tudnom, mi volt az író szándéka.

Lehet, hogy a Don Quijoteba Cervantes nem tudatos szándékkal tette bele mindazt, amit mi ma belelátunk, a lényeges mégis csak az, hogy a Don Quijote valahogy úgy sikerült, hogy csakugyan bele lehet látni, amit eddig beleláttak, s valószínűleg még nem is mindent, maradt az utánuk jövők számára is. Amikor azonban az író maga azt kívánja, hogy egészen pontosan úgy tudjam a szándékát, mint ő, fontos és tudnom kell. függetlenül attól is, vajon ez a szándék tiszta művészi formát öltött-e (amelyben nincs külön a szándék a formától): pontosan kell tudnom, amikor az író minduntalan figyelmeztet rá, hogy tudjam. Ezért kell a Szabó Dezső regénye esetében az író szándékáról még a regény előtt beszélni.

A szándék fölöttébb világos: egyrészt keresztmetszetben adni az egész magyar világot, kezdve a kolduson és zselléren föl a főúrig és főpapig, egyszerre, együtt, egyetlen hatalmas képben odaállítani az egészet a maga szakadatlan összefüggésében, kölcsönhatásában, közös életében, másrészt hosszmetszetben bemutatni a mai magyarság pusztulását, ennek a pusztulásnak egész epopeáját, benne az epopeába illő nagy katasztrófával, a háborúval s következményeivel, bemutatni szoros egymásutánban és végzetszerű összefüggésben miképp megy tönkre a keresztmetszetben kipreparált világ fundamentumától a tetejéig. Szóval teljesség a szándék térben és időben. Ez, hogy úgy mondjam, in extenso.

Lelket ebbe a molesbe egyfelől a kíméletlen valóságlátás, másfelől a prófétai hév, a pusztulást mélyen látó, belenyugodni nem tudó, felrázó és megváltó szellem öntsön. Az Ady lírai kiáltása-sikoltása epikai vízióvá lázasuljon át. Ez, hogy úgy mondjam, in intenso.

Tisztán művészi céljában azonban mégis csak regény akar lenni, nagy, mindent összefoglaló, hatalmas regény, egy egész nép epikai szintézise egyetlen műben e nép számára, hogy meglássa benne magát s magára eszméljen, szóval nem csak "egységes", a maga "hősével" bíró stb. stb. regény, amilyennek szintén lenni akar, hanem még emilyen is. Szabó Dezső szeme előtt igen nagy példák lebeghettek, amelyeket sejtek, de nem akarok ide írni. (A regény megjelenését megelőző hír kevésbé volt szemérmes.)

*

Amit az író szándékából megvalósított. Ez sem föltétlenül szükséges pontosan tudnom. Magával a megvalósítással is beérhetném, tekintet nélkül arra, milyen arányban áll a szándékkal. De számot kell vetnem kettejük arányával, mikor előbb tudom a szándékot, mint megvalósulását. (Az "elöbb"-et természetesen nem időbeli, hanem logikai értelemben véve.)

Amit az író szándékából megvalósított, az is fölöttébb világos: egyfelől csakugyan bemutatja keresztmetszetben a magyar világot a kolduson kezdve fel a paraszton, tanítón, jegyzőn, papon, gentryn, képviselőn, bérlőn, tanáron, színészen, írón, zenészen stb. keresztül a főúrig és főpapig, elosztva hím- és nőneműekre, katolikusokra, reformátusokra és zsidókra, gyermekekre, ifjakra, közép és öreg korúakra, mindkét nemű dolgozókra és kitartottakra, testi és szellemi munkásokra és munkátlanokra, erkölcsösökre és erkölcstelenekre, legényekre és hajadonokra, férjekre és feleségekre, özvegyekre, kerítőkre és utcai leányokra, tagolva falu, vidéki város és főváros szerint.

Mivel arra vállalkozott, hogy a mai magyarságot minden ízében és oldaláról mutassa be, szüntelen keresi, mit és hogyan nem mutatott még be s ahol csak alkalma van (és mindig van) kiegészíti közbenső összekötő tagokkal a nagy szerkezetet.

---

A főtételek közé betéteket, az egész hangok közé félhangokat helyez el: a skála teljes, kétségtelen. Összefüggő vonal azonban mégsem lesz azzal a módszerrel, hogy két pont közé pontokat helyezek. A pont pont marad, akárhányat teszek mellé, egyik nem függ össze a másikkal, a kép művészi összefüggése és művészi totalitása helyett a fölsorolás és leírás lexikális sorozatát és totalitását kapom. Történeti arcképcsarnokot, melynek mindenik lapján más-más hős van leképelve s az egészet csak a gyűjtő kegyelete fűzi össze.

Élő organizmus helyett anatómiai preparátumot, melyben az egyszer elválasztott izületeket semmiféle kocsonyával sem lehet többé egymáshoz porcogózni. - Másfelől a hosszmetszetben, vagyis az epopeában jelenet jelenetre mutatja be miképpen megy tönkre a paraszt, a tanító, a pap, a tanár, az író, a gentry, a hajadon, a feleség, az utcai leány stb. stb., az író szüntelen keresi, hogy milyen jelenetben mutassa még be őket s ahol csak alkalma van (és mindig van), kiegészíti közbenső epizódokkal a főjeleneteket, a főesemények közé jelenetbetéteket illeszt: ez a sor is teljes, kétségtelen.

Összefüggő mozgás sem lesz azonban ezzel az eleai módszerrel. Az epikai végbemenés művészi totalitása helyett egymás után fűzött epizódok kronológiai totalitását kapom. Történeti körképet, mint a "Magyarok bejövetele" (ezúttal: Magyarok kimenetele) vagy az "1848/49." (ezúttal 1914-18.), vagy történeti olajnyomatok, mint a "Zrínyi kirohanása" (ezúttal?), modernebb tehnikával vagy élőképekben. Ez in extenso.

A lelke pedig az egésznek Ady egyetlen nagy lírai gesztusának és kiáltásának gesztikulálásokkal és recitativókkal való megismétlése, prózailag, publicisztikailag, didaktikusan. Ez, hogy úgy mondjam, in intenso.

Éppen ezért nem regény, hanem krónika, leírás és erkölcsi elmélkedés-tanítás, lehet, hogy hű és igaz, de ez nem elég a regényhez. Még ha egyébként van is benne "cselekmény", "egység", "hős", "fejlődés", "milieu-rajz" és hasonlók. Mivel pedig a művészet megváltó ereje csak a tökéletes formán keresztül érvényesülhet, épp úgy, mint a vallásé a tökéletes hitén, a regénynek sikerületlen regény megváltani sem tud, maga is megváltást kereső kárhozott bolygó lélek.

A művészietlen forma megváltó erejének híját triádák, szavalatok és vezércikkek, amik tartalma szintén lehet igaz, nem pótolhatják, mert maguknak sincs, amint általában a szavalatoknak és vezércikkeknek, és különösen nincs a regényben, ahol - s itt megint ez a fő - művészietlenek a puszta jelenlétükkel.

A bajok itt rettenetesen halmozódnak, ami a művészet kíméletlen logikájából természetszerűen következik: az író a regény immanans hiányain valamilyen eszközzel segíteni akar, de ez az eszköz művészietlen lévén, még jobban eltávozik a művészet vonalától s a kezdetben negyvenöt foknyi elhajlás a vonalak messzibe kifutásával már kilencven foknyira tágul, az epikai vonal megváltó erőlködése száznyolcvanra növeli, vagyis a művésziével ellentétes irányba viszi s a segítségre jövő vezércikkvonal aztán még a művészivel való ellentétességet is megszüntetvén (idegen, már nem is kontraszt ), teljessé teszi az eltávozást és teljessé teszi a kört, mely éppen olyan lezárt kör és lezárt egész, mint a legtökéletesebb művészi objektumé, épp olyan szükségszerű logikai processus következménye, melyben a praemissákból minden önként folyik: csakhogy ez a negatívumnak, az alogosnak, a non-sensnek következetessége és lezártsága, magában befejezettsége.

En passant: ez a regény gyökeres baja általán. A külön - faji - szempontból, honnan a faját gyógyítani akaró író nézi a dolgokat, ez a baj a magyar tárogatósdival és szavalósdival azonos, amit ő kipellengérez - ami ellen részben írta a regényt - így Farcádyban s másokban.

Avagy az író homeopata? Úgy követendő kúrája hatékonyságának ajánlásául már gyógyultan a triáda-leprából kellett volna kiállania az "orvos, gyógyítsd magad" elve szerint. De akkor hogy alkalmazhatná a homeopatikus "kutyaharapást ebszőrrel" terápiát? Ilyen dillemába keveredik az ember a művészetben ellentétbe jutva a művészettel. De ez sem véletlen vagy paradoxiákkal zsonglőrködés. (Ez - még sokadmagával - a logikusan alogikus kör logikájához és teljességéhez tartozik).

---

*

Stilisztika. Szabó Dezső eddig u.n. stílművésznek mutatkozott legalább is igen fontos volt neki az u.n. stílus. (Azért mondom u.n. stílus, mert eddig is stílusról volt ugyan szó, a regényről de most tisztán a nálunk ekként megnevezettre, az írásmódéra, kerül a sor). Mintha mindeddig csak készülődés lett volna minden rövidebb írása, a lelkiismeretes művész szerszámtökéletesítése.

Teremtőm, gondoltam, ha egyszer ez az ember a megfelelő tartalmat is beleírja ezekbe a szavakba, stílusba, nyelvbe micsoda érdekes, új és eredeti, remekbe készült dolog lesz az. Mert Szabó Dezsőnek a kifejezésmód terén pompás trouvaille-jai voltak. Ezzel a várakozással nyúltam Az elsodort falu-hoz.

Az apparátus, mellyel az író dolgozik, most is nagy. A stílusban azonban épp úgy mint regénye tartalmában, különböző rétegek rakódnak egymásra. S ez természetes, mert a tartalom határozza meg az írásmódot. A legvirtuózabb stílusművész sem tudja úgy függetleníteni a tartalomtól a stílust, hogy meg ne érezzék rajta, miről is szól tulajdonképpen. (Ez a monsieur Jourdain igazsága, aki prózát csinált, anélkül, hogy tudta volna.) Ahogy a tartalomban a valóságlátásra rákerül a megváltó szándék s a vezércikk-tiráda, úgy stílusában a naturalista formákra a romantikus és bombasztikus formák. Ami nem szokatlan kombináció.

Zolában is jó adag Viktor Hugo rejlett. Ez a fajta naturalisztikus-romantikus mis-más, mely egyike a világ legszerencsétlenebb keresztezéseinek, uralkodik végig Az elsodort falu stílusán. Szerencsétlen mis-más, mert sem naturalizmusnak, sem romantikának nem igazi, még kevésbé igazi az, ami a kettőből fajzik. Lefelé: annak a naturalizmusnak igazsága csak a descriptióig terjed, és fölfelé: ennek a romantikának romantikussága csak a nagyot mondásig.

E két szélső (de nem széles) határ között: a naturalista marok megragadja a dolgokat, görcsösen megtapogatja-nyomogatja őket, úgy hogy nyomában apróra hallod hangját böfögésnek és öklendésnek, érzed szagát anyagcserének, a romantikus torok pedig a legmagasabb hangon, legélesebbre, legfeszültebbre ajzott recitativóval recseg róla ájulásig-kéjben.

Végig ez a túlfeszítettség és túlfűtöttség, akár egy lélek, egy nép tragédiájáról, a kozmoszról és istenről, akár valamelyik rossz gyomrú, vagy egy kutya koslatásáról van szó. S mindez a legválogatottabb szavakkal és tengernyi jelzővel. Mintha Lamoureux zenekarán a Csicsónét hallanád játszani strauss-richárdi hangszereléssel vagy fordítva, mintha a dudát addig lehetne felfújni, hogy végül az istenek alkonya mennydörögne ki belőle, amely dudáról pedig régtől fogva tudva vagyon, hogy könnyebb fölfújni, mint billegtetni.

Mindez egyúttal természetesen a - legprimitívebb értelemben vett - ízlés kérdése is.

*

A figyelmes olvasó már láthatja, hogy deduktív úton vezetem. (Induktíve talán nagyobb hatást érhettem volna el, ha analitikusan apránként végig fölvezetve az adatokon, utoljára vonom le számára az önként kialakuló ítélet csattanóját s annak ízével bocsátom el. De nem triumfálni akarok a magam igazával. Nem kárörvendő, hanem kárvallott vagyok. Mint akinek magának is elverte a jég a szőlőjét. Még a "lássuk Uristen, ki győzi jobban" indulata se bugyog bennem. A hites jégkárbecslő objektivitásának maximumát szabom magamra.)

Leszállva a részletekhez, a kijelentések és szentenciák után most az adatoknak és bizonyításnak kell sorát keríteni.

Először az összetákoltság tényét kellene igazolnom. De ehhez ide kellene írnom a regény jó részét, vagy legalább is végig elmondanom a "cselekményét" minden szereplőjével, fejezetről-fejezetre jelezve, mint rakódnak egymás mellé és fölé az író naturalista-l'art pour l'art, naturalista-romantikus és megváltó-vezércikkező intenciója szülte különböző rétegek s azokban a leírások, fő- és epizodikus jelenetek és a tirádák.

A teljességről azonban, bármilyen érdekes és tanulságos föladat megoldását kínálja vele, eleve le kell mondanom. A teljes anatómia helyett mindössze néhány metszéssel mutathatok a látszólagos organizmus belsejébe, melyekből - említett logikusság folytán - némi kompozíció-mechanikai készséggel az egész rekonstruálható.

---

*

Időpontok, helypontok és cselekménypontok egymás után sorakozva írják le (és illusztrálják) a regény tulajdonképpvaló témáját: a magyar világot. A cselekmény maga is betét az időbe, az idő a térbe, az egyes jelenetek pedig betétek a betét betétjébe.

Ebből nem valami keretes mese alakul ki, mint az indiaiak, hol különböző mesék szálai futnak egymás mellett, hanem ugyanazon mese bomlik fel különböző szálakra rojtosan szőnyeg rajzába szövődés nélkül, egyik időpont a másik folytatása, egyik térpont a másiknak teresítése, egyik cselekménypont a másiknak fejlesztése nélkül csomóztatván. Összefüggés és végbemenés csak látszólagos, nem dolgokból és emberekből nő ki, nem a lelkek és dolgok szcénáján megy végbe, ami végbemenni látszik, hanem jelenetről-jelenetre úgy írja le az író, mint a színdarabíró a szövegkönyv instrukcióiban, hogy mit lehet látni a színpadon.

Tulajdonképpen a regény meséjén lehetne ezt legtanulságosabban igazolni, de, mint mondtam, ez túlságosan hosszadalmas volna. Elég lesz néhány példa a betétbe tett betétekből, amilyen az I. kötet 57-62 lapján annak bemutatása, miképp rúg be a falu népe papjával egyetemben az öreg negyvennyolcas temetésén, ez amolyan apokaliptikus víziónak van szánva, melyben a már más oldaláról bemutatott falu új oldaláról jelentkezik (a módszer tisztára leíró és külső): "A cigány "féloldalra hajolva" veszett nekirohanással kezdte tépni hegedűjét.

És akkor minden eszét dacos elhajítással dobta el magától a mámorba szabadult nép s egy elképzelhetetlen vad halál-táncban kezdett rángani. A kiböfögött kolbász és hagyma, az egymáshoz dörzsölt testek izzadt sajtszaga, a pálinkabűz, a csizmák és a felheccelt vád vad bűze a lámpa apró, fekete korommal telt petróleumos lehelete izzó pokoltengerré tették a szoba levegőjét, melybe vad fúriák és üvöltő hímek dobálták be, vad ugrásokban eltorzult fejüket" stb. Követi az általános, elméleti magyarázat, amely számtalanszor visszatér (a "magyar falu", a "nép" a "végzet", mint absztrakciók.)

"Ez az örök falu, a magyar falu, az ősi végzet megújuló marionettjei. A megvagdalt, agyontaposott emberhúsból vad démonok szálltak ki s a felriasztott lélek kiterjengett, mint Salamon lelke a ledömöckölt üvegből. Ledobva minden börtönt, törvényt, a rája fegyelmezett ezer éveket, dacos vállrántással rázta le a poklot és a súlyos Isten és nyomorult élete s a rettegett halál között szilaj azértissel ropta be kedvét az éjszakába. A felszabadító mámor, mint egy őrült kocsis korbácsolta őket egy ismeretlen végtelen felé.

És e vad mének és veszett, lihegő kancák rettentő nyerítéssel, vihogással rohanták tovább a halálba zúduló élet vad mámorát." - A falu képének teljességéhez (a regényhez nem) tartozik a követválasztás is etetéssel, itatással, emberöléssel (I. k. 139-147. l.): "És míg a szegény bukott pap szokott szavai aláhullottak: megváltásról, keresztről, szeretetről, és a hímzett takaró fedte a titokzatos kenyeret és az örök élet borát: a demokrácia, a népfenség, a szabadság, a testvériség, a hisztérikus szörnyű Rousseau mint égő számum sivították át a felheccelt vérebet: ölj! ölj! ölj!" - és hozzá az általános magyarázat:

"És mindnyájan: gyilkosok és gyilkolt, bújt ravaszság és bosszút kérő anya, csendőrök és mind az elbódultak: fájdalmasan, végzetesen, örök ítélettel nép voltak." ("fájdalmasan, végzetesen, örök ítélettel nép".) - A faluhoz tartozik továbbá a gyújtogatás és tűzvész is, I. k. 170-173 l., hozzá megint az általánosság. - Más körből: a háborúnak nevezetes és jellegzetes momentumai voltak a sorozások, itt - anélkül, hogy a szereplő alakoknak a legcsekélyebb közük volna a regényhez - szintén megkapjuk, (ha már egyszer a háború fellépet a színen) a kibújni igyekvőkkel és az önként jelentkezővel (II. k. 41-43).

Látunk feminista ülést (megint semmi köze az egészhez, II. k. 50-54), hadi milliomost, rokkant katonát és Tisza Istvánt (II. 56-59), ricsajt az egyik hadi milliomosnál némi apokaliptikával és igazságosztó letartóztatással (II. 64-72.), nazarénusokat (II. 149-156.), akiknek szereplése nyomán: "Az arcokra kiült a beszálló Krisztus.

S az eldobott égitestek vad kalamajkájában, a földi világ borzadalmas bozótjában, gyilkos napok ordítása és minden rém előtt, ez a néhány egymásra talált nyomorult ember csodálatos szent tavasszal Istent termett", napilap-gründolást konzervatív főúrral, főpappal, szőke írótanácsossal, megtért költőnővel és Ady Endrével (akire még visszatérek), II. k. 207-215., a béke hírének frontra érkezését, ahogy a haditudósítók elképzelték, II. 222-227.

Ezért mondtam, hogy így nem lehet (s ha nem lehet, nem kell) regényt írni.

---

*

A "cselekményben" lejátszódó események - a cselekmény-betétben elhelyezett epizód-betétek -, amelyek nagyon vigasztalanul szomorúak (egy egész nép lassú rothadása, és hirtelen pusztulása), teszik szükségessé a megváltó szándékot. Ez a szándék egyrészt, legalább külsőleg, epikai formában jelenik meg: az egyik alakban, sőt főhősben, Böjthe Jánosban és élete folyásában.

Ő az egészség szemben a betegséggel, az erkölcs az erkölcstelenséggel, az erő a gyengeséggel: ő, a falujához, a néphez, az anyaföldhöz visszatért magyar úr, férfi és író, a gyermekszemű genie és a romlatlan, ősegészségű óriás. Aki a háború pusztítása után is visszatért a faluba, hogy felépítse: ő a jövendő, a magyarság reménye, a magyarság legjobb képességeinek (ha ezek azok) inkarnációja: a testi munkát, testi élvezeteket, jó alvást, evést, szeretkezést mindenek fölé helyező, nagyszerű állatember.

Ő viszi bele Máriával, a paraszt-lánnyal s majd feleségével ("A parasztba építem be magam, mint egy bevehetetlen várba") a zolai "Fécondité" s általán a "4 Évangiles" hangulatát a regénybe (II. 268-269.), ahol egyébként inkább a "3 Villes" hangulata uralkodik. Ez az ember, az egészség és férfiasság mintaképe (így mutatkozik be: "Engem nem lehet boldogtalanná tenni, Judit, mint ahogy nem lehet boldogtalanná tenni a földet, a vegetációt.

Nap, jó levegő, mozgás, munka, jó étel, ez az én boldogságom. Ezt senki ágyéka el nem veheti én tőlem. Lássa én erő és izom vagyok, lelkem aligha van, ez igen nagy kultúr-rafinéria nekem"), kezdetben az iszákos pap csodaszép lányára, Juditra (később utcai leány) áhítozik, (nem akarom "szerelemesnek mondani") és a következő szerepet játssza: Judit egy Ilona-napi muri után elmegy Farkas Miklóshoz, a költőhöz és odaadja magát neki ingyen, miután előbb pénzért eladta magát Sarkadinak, a zsidó bérlő fiának, reggel öt óra tájban János is odavetődik a szerelmesek tanyájára és: "lassan benyitotta az ajtót.

Lábujjhegyen ment be a belső szobában, és ott mintha Trisztán és Izolda meséje ismétlődött volna, a nagy heverő díványon feküdt Judit és Miklós, majdnem egészen meztelenül. Aludtak. Judit nagy fényes haja, mint egy mozduló folyam, ráfolyt Miklósra. - János megállott és visszafojtott gyönyörűséggel nézte őket. Mintha füleivel is hallotta volna őket, mint egy napnak szökő kacagás. Saját vágyain, saját szerelmén át még szebbek voltak. Jó meleg járt testében, mint mikor látjuk, hogy valaki jó étvággyal eszik valamit, ami öröm a mi életünknek.

Azután elmosolyodott: - Itt, úgy látszik nekem a Marc király szerepe jutott. - Lábujjhegyen a karszékhez ment, vette a Judit kendőjét és betakarta őket. Ismételgette: - Milyen szépek, milyen szépek. - Hazamenet aztán mind jobban fúrta agyát a dolog: - Vajon elfogja-é venni Miklós? Aligha. Holnap beszélek vele. És ha nem, Judit még az én feleségem lesz. Milyen szép teste van és milyen szép gyermekeink lesznek." I. (91-92.) Ugyanez az ember aztán így kéri meg Judit kezét: "- Tudom a mindent is, a Sarkadi ötezer koronáját.

Miklóssal mindent megbeszéltem. Egy darabig ő is képtelennek találta a dolgot, de azután belátta, hogy igazam van. Sarkadinak visszaadjuk a pénzt, ha akarja, pontos kamataival. Attól maga olyan feleségem lehet, mint a pinty. - De János, az eszénél van maga? - Értem, Judit, hogy csodálkozik, pedig a dolog egyszerű. Figyeljen ide. Magában még meg van a szerelembeteg romantikája és ezért furcsának találja azt, amit mondok, pedig ez a természetes, a magától értetődő.

Én nagyon erős, nagyon egészséges ember vagyok, magát nagyon kívánom és apa óhajtok lenni. A dolog természetes: elveszem feleségül. Maga volt már másé is, én sem vagyok szűz. A maga családja terhelt, de a maga nagy szépsége már olyan erős ígéret és nekem annyi erőm és egészségem van, hogy az én vérem minden betegcsírát ki fog ölni és nagyon szép gyermekeink lesznek. Ennek az öröme elém nevet, mint egy megígért ajándék.

Tegyük fel most a legrosszabbat, hogy maga néha fel fog szarvazni. Először is van bizodalmam, hogy az én szép erős életem (!) mellett nem lesz másra éhes, de azért tegyük fel a legrosszabbat.

Hát meg fog csalni. Én ügyelni fogok, hogy a dolog csendben történjék, magának pedig nem lesz oka, hogy ne legyen őszinte, hogy meggyűlöljön, mint egy unt akadályt. Azért éppen úgy az enyém marad, egészen az enyim s derült szép életet fogunk élni. Még egy-két kakukkfiókáért sem fog összedőlni a világ. Van elég módom, hogy egy pár poronttyal többet is eltartsak, annál több székely lesz a világon. Így sem lesz a feleségem, Jutka?" (I. 114-115.)

Lehet, hogy ennek az embernek "igaza van" (ő maga mondja) mint Szabó Dezsőnek. De talán megengedtetik nekem, a gyengék és betegek jogán, akiket képviselnem, azt hiszem, szerencsém van, az egyénieskedő különcködés, hogy e "nagyon erős, nagyon egészséges" ember erejében és egészségében, nem különben megváltói hivatásában, némileg, egy egész icike-picikét kételkedjen. És akkor esetleg az is megengedtetik nekem, hogy az ízlés, óh, a legprimitívebb ízlés dolgában, amelyet talán szintén szerencsém képviselnem, némi árnyalati különbséget állapítsak meg. (Őszinte sajnálatomra, gyakorta.)

*

A megváltó szándék másrészt leplezetlen prózában szólal meg, didaktikusan, vezércikkekben és tirádákban. Lehet, hogy mindaz, amit az író ezekben elmond, igaz és megszívlelendő, kétségtelen, hogy a fájdalom, ami a hangját fölcsigázza, igazi, jó ember jószándéka is nyilvánvaló. De éppen itt derül ki mennyire nem elég igazság, fájdalom és jóság a regényhez. Mint ahogy a legigazabb gondolkodású, legmélyebben érző, legjobb lelkű színész pátosza is lehet álpátosz.

A konkrét víziók, minthogy lelkek élménye helyett leírásokban jelennek meg, minduntalan kénytelenek általánosságokba, absztrakciókba átváltani (a "magyar falu", a "nép", a "végzet", "élet", "mámor" "halál", stb. ) Ezek, más és más jelzők kíséretében, folyton előkerülnek, de mindig ugyanazt jelentik.

Az Ilona nap után Miklós, mert ő próféta-látnok: "Elvégtelenülve látta a nagy asztalt, a tegnapi tanító lak minden tanító, minden pap, minden jegyző, szolgabíró laka volt, a pásztorok, az út-tudók laka s az asztal az egész Erdély, s az egész Magyarország, ahol tudatlan, vak, itt felejtett tántorgó lelkek itták a halált. S a nyomorult nyájról, mely addig szétszéled, idegen farkasok harapják le arany gyapját, szép húsát. Szerbnek, oláhnak, tótnak, szásznak, zsidónak lenni vallás, melynek fanatizmusa égő tettekbe kergeti hívőjét, hogy mint egy dogma parancsát végezze feladat-életét, vére egyházáért.

A magyar egy régi buta, eunuk-sovinizmusba süppedve, vagy meggajdulva egy új buta kozmopolitizmus meg nem emésztett zagyvalékától, képtelen a tettre, a célra. Tótnak, oláhnak, zsidónak, az új széles, világölelő ragyogó elvek is új fegyverek, melyekkel kiverekszi helyét a történelem asztalánál. A magyarnak ez is ernyedés, feloldás, visszahulló kar." (I. 88). ("Tett", "cél", "történelem asztala" stb.)

Vagy: "óh szegény magyar, szegény tétova, akarattalan valótlanság. Célja hullott erő, csillogó anakronizmus, ezeregyéjszakából ide tévedt királyfi. Mit akarsz te a valóságos népek erős versenyében? A te kezeid gyémánt kardfogantyú szorítására, a te szemeid messzi délibáb bámulására vannak. A te gondolatod nyugvó oroszlán, mely lassú hunyással bámulja a lenyugvó napot. A te heted nagy áldomások vasárnapja és hosszú elpihenés. Mit csinálsz te a szürke erős napok azonosságában? A te hited passzív elfogadása a történő világnak.

Széthulló felhő vagy, alaktalan délibáb, régi álom szétzüllő mozaikja. Megtalálod-e te a te erős imádat, mely kalapács legyen és legyőzhetetlen egység? A kereszténység elfogadott okosság, belátott politika volt számodra, az új állam egyetlen lehetséges rendje. Még véreddé nem izzott és jött a protestantizmus, a lezsibbasztó józanság, a meddő ellenzék. Nincs semmi hited, mely faji fanatizmusod legyen, életbe kapó kezed, védő öklöd.

Óh, hol van a szó, melytől egy mámorba részegedő új honfoglalással vágtatnál be a rohanó napokba. Vagy nem tudsz már egy magadért való győzelmes egyetlen akaratot termelni s az a szereped, hogy idegen hódító álmok hű kardja, bőven ontott vére, puha kenyere és láncos kutyája légy?" (II. 114.) ("szegény magyar", "tétova akarattalan valótlanság" - de halt! ide macskakörmözhetném zárójelben megint az egészet.)

Vagy: "Bezúzott homlokkal, dideregve s éhesen-véresen, Európa, mint egy vak gladiátor könyörögte a békét. De a véres ferbli tovább folyt. Néha Budapest utcáin, ijesztő sikátorok szegletén, mikor már zöldül a reggel, egymásra talált apasok, véres munkásai az elfutott éjszakának ráhajolva egy szemetesláda tetejére elvásott piszkos kártyával kísértik a sorsot. Véres, mocskos, tragikus pénzt húznak ki keblükből s dacos kihívással új és új marokkal dobják a pénzt a sors tenyerébe. - Hozom! hozom! mondják és mint tragikus majmok borzasztó fintorral néznek egymásra s a feszült vonások mögött Káin ólálkodik.

Így ráhajolva a bepolluált Európára, egymásnak szörnyű arcot meresztve, a népek vad kalandorai bódult lihegve játszották a véres ferblit. - Veszem! Hozom! "mondták és száz és százezrek hulltak a végzet véres ölébe s száz és százezer szív kiáltott új jajjal az életbe. A frontokon éhes, rongyos, vérbe mocskolt milliók fojtogatták egymást, gyilkos dühvel a küldők ellen, szánalommal egymás iránt, és ölték egymást a béke őrült szomjúságában." (II. 187.)

A végén János, az egészséges elárulja a megváltó igét Miklósnak a prófétának: "...összefogunk az egész életre, itt a mi kis fészkünkben fogjuk megkezdeni felépíteni az új Magyarországot. Az erős, az okos, a praktikus, a győző magyarok Magyaroroszágát. Én élni és tenni fogom az életet, te megírod a törvényeit és bekiabálod a szívekbe. Olyan szép az élet, Miklós és olyan nagy harsonák hívnak élni. Mikor tegnap a vonaton jöttem, az egész mező, minden rög egy trombita volt s kibontott zászlók a fák. Csak hinni kell, csak akarni kell, csak tenni kell." (II. 265-266) ("Csak !" és ezt a csak-ot csak "belekiabálni a szívekbe.")

Az író valami nagyon-nagyot, nagyszerűen egyszerűt akar mondani, rendüljenek meg a milliók, álljanak talpra, kövessék a harsonát, melytől Jeriho falainak le kellene omlaniuk. De emberi tüdő fújtatása nem pótolhatja a csodát. Buffan a dob, pukkan a nagy ágyú, felsistereg a görög tűz és hangos húj-hújjal nyargalász a rhetor emlékdíszes, szavalatáztatta régi csatamezőkön.

Kirohant, mint Zrínyi, de elfelejtett száz aranyat a zsebébe tenni - mondta Zuboly valakiről.

---

*

Tulajdonképpen ebbe a kategóriába (általánosságok és frázisok) tartozik, de külön bekezdést is kell szentelni neki, a regény egyik fő alakja, a fő szavaló, Farkas Miklós, akinek neve mögé Ady Endre gondolandó. A regény nemcsak ethosában akar az Ady ethosának epikai transzponálása lenni, hanem közvetlen megszólaltatója is Adynak, a magyar pusztulás prófétájának. Magyar prófétasága itt az, hogy végig szavalja az életét, mint valami nappali színész és folyton azt kiabálja: Magyar vagyok! Külön bekezdés dukál neki, mert benne a retorika paraxismusát éri el.

"Vérben, pénzben, hazugságban, - szavalja - rohan a világ, a borzadalmas, fekete, csúf frenézis, de mikor átvillan a csókon, egy percre szép, jó és igaz lesz. Meglátjátok, hogy nagy szüret jön, a halál tiporja már a megzsúfolt kádat. Igyunk tort, gyerekek, a learatott világ felett, az eldöglött Európa hulláján. Oh, meglátjátok, hogy rengeteg halál után megint szélesebb ember lesz az ember s minden felindulás azért van, hogy tágasabb legyen az emberi ölelés.

Minden jól van, ahogy van és gyönyörű diadalút az ember végzete. Új vérrel telik meg az evangélium s csapra ütött szíveknél isszák az új szüretet. Gyermekek, millió ökölben születik az egyetemes szeretet!" (I. 203.)

Magáról ezt mondja: "Hagyj meghalni. Így legalább egy szimbólum leszek. Egy megölt ország, egy megrabolt faj szimbóluma." (II. 83.)

Ő is ad megváltó igét, nemcsak János: "A felszabadult emberek hadd törjék hősies nem törődéssel a jövő utját. De aki hisz és magyar, az legyen katolikus. A katolicizmus összefogott kéz, kiépített akarat, megcsalhatatlan vigyázás. Sokszor jön, hogy odakiáltsam dacos, szétmozgó protestáns testvéreimnek: - Ha hisztek, térjetek vissza, ha nem hisztek, legyetek szocialisták. Így legalább a vallás és az új jövő hite lehetne fajunk összetartó ösztönévé. Mert Magyarországon termékenyen csak az a két hit lehet. Minden más vak ellenzék, eunukok meddő idétlenkedése az élet felé. Most pedig élni és nemzeni kell." (II. 172.)

"Az én kereszténységem még a Krisztus kereszténysége, mely a legintenzívebb individualizmust azonosította a legszélesebb altruizmussal. Én még magamban élem egész fajomat s őket építem, ha erőim kibontom, s bennük s velük pusztulok. Az én kereszténységem fájdalmas összegezés: minden magyar, az egész magyar élet magamban élt vívódó akarat. Én nem vagyok egyéb, mint magára ismert tudata pusztuló fajomnak, mint az ő fájdalmas akarata az élet felé." (II. 214-215.) (úgy magyarázza meg önmagát, mint egy Beöthy-tanítvány Adyt a katedráról.)

Kétségbeejtő mivé válik Szabó kezén Ady, írni se igen tudok róla rosszullét nélkül.

Egyébként kétszer megbolondul, de ez a legkisebb baja.

Az erdélyi meneküléskor: "A szekér tetején, katonásegyenesen állt Miklós, arcát borzasztó grimaszokra torzította. Néha úgy tett szájával, mintha valakibe bele akarna harapni. A karjait be-behajtotta, megduzzadt békáján megfeszítette az izmot, azután megveregette a kidagadt húst s ijesztő arc-rángásokkal acsarkodta, mint egy nehéz fenyegetést: - Magyar vagyok, magyar vagyok!...Miklós megcsattogtatta fogait és odavágott, mintha bele akarna harapni a papba.

Azután megint a díjbirkózók mozdulatait utánozva, felhullámozta karját, megveregette és sorra nézve a körülállókat, mintha mindenkiben halálos rémületet akarna döbbenteni, ismételte: - Magyar vagyok, magyar vagyok!...Miklós leugrott a szekérről, neki esett az egyik lónak, agyba-főbe verte s közben az őrültek átront kiáltásával ordítozta: - Magyar vagyok, magyar vagyok!" (II. 95-95.) És kétszáz oldallal később dettó: "Úgy érezte, hogy haja a fák mérhetetlen üstöke közt lobog, hogy karjai végtelenné nyúlnak, át az erdő zord szövedékén és készülnek belekapni az idő zúgó kerekeibe.

Hogy mellében mint roppant vulkán kohójában egy óriási tüzes szó, egy még el nem kiáltott, minden életet megmondó szó feszeng és ha az ki fog csendülni belőle, egyetlen hatalmas áramba fog sodródni minden szív és minden akarat...Jobb karját begörbítette s a kiduzzasztott izmot megveregette másik öklével, arcán ijesztő rángásokban vonaglott az erő mámora. Azután, teljes tüdővel s hogy érezze a hangot kidörzsölődni torkán, mint megtorlott folyamot, beleordította az erő roppant hárfájába: - Magyar vagyok! magyar vagyok!" (II. 278.)

Szomorú dolog, mikor valaki megőrül (kétszer!) hát még ha zseni és próféta. De aki csak egy kis ép érzékkel bír az őrület iránt, egész idő alatt mondogatja magában ennek a kerge apostolnak: sir, don't be a damned fool!

*

Az irodalmat nemcsak a bolond Miklós képviseli a regényben. Természetes, hiszen teljességre törekszik. Mint mindennek, jut még benne hely a többi magyar írónak is bőven. Ezeknek aztán közvetlenül és közvetve (Miklós szájába adva) ugyancsak odamondja a maga véleményét Szabó Dezső. Üsse kő! Nekem most csak ahhoz van közöm, hogy az utóbbi években ez már talán az ötödik regény, mely ugyanazokat az írókat választja hőseiül.

(Ignotus, mint divatos és notórius regényhős! Mit szólnak ehhez az istenek? És mit szólnak ehhez - az egymást megíró - epidémiához?) De szavam csak mint epikai formához lehet a vélemény megmondás ilyetén módjához, a többit az istenekre bízván. Szabó Dezső itt éppúgy az általános szólamok tribünjéről fújja meg a jerihói kürtöt, mint egyebütt.

Az írókat egymás után leírja, mint valami természetrajzi könyvben az állatokat, (képzelhetitek, atyámfiaim, hogyan, ha Adyt, akit nyílván szeret, szerelmével úgy csúffá tette.), az irodalmat pedig úgy intézi el, mint valami népszerű conférencier. Konkrétumok (művészet) helyett fogalmak, élő, mozgó emberek helyett portrék, illetőleg karikatúrák. Mi köze ezeknek "a" regényhez?

Miklós "itt látta maga előtt azt a társaságot, mely Magyarország meggyújtott gyertyáinak hihette magát s melynek jobbjai mégis a népek világosságai voltak. És ezek az emberek, akik arra születtek, hogy a faj magára döbbentő kiáltása, a Sion-hegyének új harsonái legyenek, kétségbeesve követtek el mindent, hogy eltakarják születés szerinti tiszta voltukat, hogy elhazudják a becsület, a jóság és igazság lökéseit és görnyedezve, izzadva hazudtak magukra egy szörnyű majmot, melynek gépezete jelenti számukra a kirakat-egyéniséget, az ünneplést, a dicsőséget.

A régi koplaló nagy szellemek megmaradtak királyoknak, érintetlen tisztán őrizték meg született palástjukat, és ezek a demokrácia klaunjai, ráng dummer-Augustjai könnyesen, szomorúan ropják a tapsolt táncot." (I. 107.) Ezért aztán meg is mondja róluk Miklós: "- Ha tudnád, hogy undorodom a kultur-proccok e nyomorult Mucsájától. Állandóan kultúrát, irodalmat és művészetet golyváskodnak és olyan kicsinyesen piszkosak, krajcárvadászok, műveletlenek és majmok, majmok a megpukkadásig.

Egyik sem meri megélni született egyszerű önmagát, divatos szavakból, újságvégekből, kávéházi finomságokból gyúrnak magukra egy kis majmot, ezt cipelik mindenűvé, ennek az éhségét, hiúságát, beteg irigységét etetik, s mögötte elvesz, elrothad az anyából szakadt tiszta férfi. És mi az ő irodalmuk? Örökös dongás a nő ágyéka körül, bevált fogások, finomságok, modorok átlopása a magyarba, karakán magyarkodás és ószeri szellemesség." (I. 44.)

- Mi köze ennek a regényhez? A regény van a majmokban, vagy a majmok a regényben? Mikor vót két testbe egy lélek? - kérdik a dunántúl. (Mikor a cethalba vót Jónás). És mikor nem volt egy se? (Mikor a próféta a cethal gyomrában elkezdett szavalni a prófétaságról.)

*

Ezen bőséges (bár nem kimerítő) idézetek után talán nem kell külön illusztrálnom a regény stílusát, a közölt tartalom-próbák egyúttal jó stíluspróbák is.

Általánosságok és leírás - mindig, mindvégig leírás, különösképpen még a dialógusok is, mintha nem dialógusok, hanem dialógusok leírásai. Mint Zolánál, az élettelen dolgok mindenáron megpróbálnak megelevenedni, de az élők egész bizonyosan élettelenné válnak.

És a Zolai naturalista romantikára (még egy példát engedjenek meg búcsúzásul! Az Ilona nap után: "künn már lebukott a hold, rövid időre sötét lett, de az ég mélyén tiszták voltak a forgó világok. A kocsisok és szolgálók egybekapaszkodva élvezték az éjszakát s szerelmes lihegés és a lovak csendes harapása hallatszott.

Mint a kárhozat tornáca, vörösek voltak a gyertyafénytől a ház ablakai, ahol a nép pásztorai idegenül, veszett testtel-lélekkel, bűnös nem vigyázásban etették az ördögöt. És a nép, a magára hagyott óriási vak gyermek, buta elvágódásban lihegett két nap sötét robotja között.

Néha fel-felhívott a kakas, de nem volt sehol Péter, akit emlékeztessen a szomorú Jézusra." I. 87-88. ), az emésztés és bogárzás romantikájára ráül az hugói szó-romantika minden magyarosan lobogó és villogó dekorációjával és vitézkötésével és megnyergeli mint valami bolond boszorkány-ünnepen és elrepül a dolgok felett, mintha seprűn lovagolna. Apokaliptika helyett Valpurga éje, abrakadabra szómámor.

*

Epilógus. Még mindig úgy érzem, nem mondtam meg eléggé, mennyire nem lehet általánosságokkal, leírásokkal, vezércikkekkel regényt írni. Tehetetlennek érzem magam ezzel a nagy következetességgel szemben s az örökös ismétlődések örökös ismétlésre kényszerítenek. Mivel már nem győzöm, azt szeretném, ha egy hatalmas gramofon a Gellért-hegy tetejéről óránként hirdetné, mint a muzulmánok igazságát.

Mert ez meg az irodalom igazsága. (De akármilyen gyenge erőkkel is, meg kellett mondanom Szabó Dezsőnek, aki az igazságot fanatikusan szereti, hogy regénye rendkívül tehetséges ember rendkívüli eltévelyedése. Ha nem gondoltam volna folyton nyelvi és kifejező képességére, amelyet kedvelek és féltek, nem foglalkoztam volna ennyit a regényével. Rábíztam volna a nagy gramofonra többi társával. - Talán használtam.)


Ezt a cikket még júniusban írtam a Nyugatnak, de arról a számról, melynek szánva volt, lekésett, a következő pedig - Pogány népbiztos tilalma folytán - már nem jelent meg. Akkor úgy volt, hogy majd az újra meginduló Nyugat első számában jön ki, de a másodikra maradt szándékom ellenére.

Változtatás nélkül teszem közzé, egyrészt azért, mert a kritikai nézetemen nincs mit változtatnom, másrészt, hogy nyilvánosan kipellengérezzem és büntessem magam, amiért magam is a mű mellett az író személyével való bíbelődésre vetemedtem. Amit a személyéről írtam, abból ma már természetesen egy szót sem tartok fenn - de becses figyelmeztetés a kritikus (mindegyik) számára a kritika határairól. Így álljon itt. F. L.