Csehov - Egy öregember iratai

(Insel - kiadás)

Egy öreg orvostanár szükségét érzi, hogy - élete vége közeledvén, feljegyzéseket tegyen: - hogy papírra tegye, mit érzett, mit gondolt, mi volt e világról utolsó véleménye élete alkonyán. Nyílván súlyosak lehetnek mondanivalói, - gondolja magában az olvasó az elbeszélés elején, ha ez a nyugodt, íráshoz, vallomáshoz nem szokott lélek, ez a fegyelmezett agy érdemesnek tartja, hogy a halál, a mulandóság ellen fölemelje kezét ezzel a védekező mozdulattal.

Mondanivalói súlyosak: - százhúsz oldalon az öregkor megdöbbentő monumentalitással egyenesedik ki még egyszer az élet végén, kicsivel a halál előtt. - Nem a gondolatok, nem a filozófiai tartalom az, ami megdöbbentő benne, hanem az élet utolsó tényei és az ember utolsó érzései...Bár: a szervezet bölcsessége szól, - s minden szóból kihangzik az élet megrázó, végső összefoglalása.

Az öreg úr azzal kezdi, hogy elmondja, mint folynak napjai. Néhány egyszerű szót mond álmatlanságáról. S már e néhány szó is maga az igazság, maga a valóság, maga a tapasztalat. - Amint hogy a tapasztalat ízét nem hamisíthatja egy író sem: az élet végét érezte Csehov, mikor e pár szót írta. -

Halljuk az öreg urat beszélni: - s talán hangjának öreges rezgésében, mozdulatainak ökonomikus bölcsességében, tekintetének fáradt világosságában rejlik szavainak nagy valósága?...Bizonyos, hogy e tekintet, e mozdulatok előttünk kápráznak, amíg e pár szót olvassuk az álmatlanságról.

Reggel bejön a felesége s beszélni kezd, - elmondja még egyszer mindazt, amit már oly sokszor elmondott gyermekeiről, a háztartásról, napi szomorúságáról...s ahogy a férfi ránéz és hallgatja, - a monumentális egyedüllétnek, - az öregkor tökéletes magányának már egykedvű szomorúsága néz ránk, merőn tekintetéből.

Látjuk a pályát, amelyen ez az ember haladt, - egyedül, - s végtelen messzeségbe szakadt mindenkitől...s hogy a pálya végéről már elidegenült szemekkel, majdnem egészen hidegen, de mégis az emlékek fáradt melankóliájával tekint élete társára...Az asszony beszél. S a férfi hallgat. Az asszony már roncsa régi szépségének, de a férfi nem roncsa régi kiválóságának. Szerény, csak tudományos munkásságának élő humánus lélek, ösztönösen jóságos kéz, hűvös és liberális szellem...

Előkelő fajta. - Az asszony kimegy és megkezdődik az öreg úr napi élete. Az egyetemre megy, ahol az egyetlen barátja, az öreg, tudós szolga fogadja s egy korlátolt szellemű búvár, a tanársegédje...Még érzi a régi izgalmat, mikor szobájából a diákság morajlását hallja, még ugyanavval az átszellemült ambícióval ad elő, mint régen, - de erővel már nem bírja...

Otthon megebédel. S egy szélhámosfélével kell együtt ülnie az asztalnál, aki a leányának udvarol s akitől undorodik...Látogatók jönnek aztán s megzavarják délutáni munkájában: egy tanártársa az egyetemről, - egy bukott diák, - s amíg beszél velük, gondolkodik, érez: vizsgálgatja bennök, - még egyszer megnézi a világ e legfurcsább jelenségét: az embert...Tovább dolgozik.

Egyszerre nyílik az ajtó s bejön rajta nevelt leánya, egy elhunyt, kiváló szemorvosnak gyermeke, - leül egy karszékbe s az öreg úr tovább dolgozik. S e pontnál irataiban elmondja nekünk mindazt, amit e fiatal hölgyről tud: az emberi szív egyik legszebb kis elbeszélését, egy fájdalmas és reménytelen történetet mond el egyszerű szavakkal, - az öregek összefoglaló, tárgyilagos okosságával, személytelenül. Úgy mondja el a dolgokat, ahogy vannak, ahogy történtek, nem tesz hozzá semmit: s a boldogtalanságnak egy fénylő, ragyogó, szívet indító alakja áll elénk...

Egyszerű történet: színésznő akart lenni s rosszul járt...idealizmussal kezdte s undorral végezte...mert nem volt tehetsége...S ezen felül: szerelmes lett s csalódott...megcsalták. Ott ül nála most és hallgat, éppúgy, mint kicsi leány korában tette, csak már nem azzal a boldog, égő, kíváncsi tekintettel...

Ez a lény az egyetlen, akihez az öreg úr magányában ragaszkodik...Egy jelenség a földi dolgok között, amely azzal, hogy van boldogít. Az öreg úr sosem igyekezett megoldani lénye rejtélyét, - nem is igen tud foglalkozni az asszony sorsával, - nem avatkozik életébe...vannak, - élnek egymás mellett, - s talán csak a lényükből áradó sugárzás ölelkezik...talán nem is ismerik egymást jól...ülnek egymás mellett - s boldogtalanok.

Délután az asszony az öreg úrnál, este az öreg úr az asszonynál...Az asszonyhoz egy öregedő s emiatt lelke biztonságát elveszíteni kezdő, kedves tudós is jár...ki úgy ragaszkodik az életnek ehhez az egyetlen hívogató szépségéhez, mint a menekülők, kik menekülésük közben valamit fájdalmas görcsösséggel szorítanak mellükhöz...S ők együtt ülnek hárman és beszélgetnek...keserűn, fáradtan, - néha epésen...s a beszélgetés után elválnak...s újra kezdődik egy nap...s a sír egyre közelebb int...

Majd nyaralni megy az öreg úr s egy fájdalmas, álmatlan éjszakán már-már ki is tör a fiatal asszony reménytelen szomorúsága...de aztán elhal, elnémul, elsüllyed a fájdalom, - visszatér mély rejtekhelyére s elfödi magát ismét, - talán örökre...De nem: még egyszer kitör...- Az öreg úr elutazik valahova s egy hotel szobában ül, (néki mindegy már, hogy hol tölti az időt) - s ekkor megnyílik az ajtó...a fiatal asszony zokog.

A boldogtalan még egyszer megpróbálkozik: segítségért kiált - a másik boldogtalan felé...S az öreg úr reszketegen, tehetetlenül nézi, míg elmegy tőle, távolodik...S a fordulónál vissza se néz...hova megy, miért megy el, visszajön-e?..."A temetésemre legalább, jöjj majd el, óh...oh...mindenem!" - gondolja az öreg úr, az eltűnő alak után elrévedő szemmel.

E százhúsz oldalas elbeszélés a világirodalom egyik remeke.

Füst Milán