1. A Proletárdiktatúra hónapjai az irodalomban a némaság hónapjai voltak. A lapoknak - pártlapokon kívül - meg kellett szűnniök, meg kellett szűnni a Nyugat szívverésének is, mely éveken át szinte a magyar irodalom szívverése volt. Könyvek se jöttek ebben az időben - a kommunista füzetek szürke és piszkos zápora ömlött csak, s egy-egy privilegizált pártíró szépirodalmi dilettantizmusai számára akadt még legfeljebb papíros.
Ha a magyar szellem nem aludt egészen ebben az időben sem: azt csak két könyv jegyzi az utókor számár, - az egyik Budapesten jött ki, két vaskos kötetben, a külső siker minden szép jelével, - a másik a messze Szegeden, vékony füzetkében, s mint máig ismeretlen. Az egyik hangos könyv - a szó legjobb értelmében, - a másik csöndes könyv. Az első a Szabó Dezső nagyszabású regénye, az Elsodort Falu, a másik a Juhász Gyula új verses füzete: "Ez az én vérem".
2. Egyben megegyeznek: mind a kettő hangsúlyozottan magyar könyv, s monumentum arról, mennyire éppen a nemzeti érzést ébresztette fel jobbjainkban a "nemzetközi" frakció uralma...Ó nemes magyar faj! kit a háború - e "nemzeti" vérontás - nemzeközivé tett, s a nemzetköziség zsarnoksága nemzetivé megint! Juhász új verseinek legszebbjei - éppúgy mint a Szabó Dezső műve, - mély magyarság feltörő vallomásai.
3. De nem akarok én most Juhász Gyula új könyvéről bírálatot írni - még csak kijegyezni sem azt a néhány gyönyörű költeményt, amely teszi, hogy az új könyv, bár átlagában talán kevésbé egyenletesen szép a "Késő Szüret"-nél, mégis a legkedvesebbek és legfontosabbak egyike lesz a költő tisztelői előtt.
Tulajdonképpen nem is akartam más - mikor írni kezdtem e sorokat - mint köszönést küldeni Budapest nevében Szeged költőjének, - azt az üzenetet, amit ő, hű társ, kér és vár mitőlünk...Mert kezembe akadt, kedves Juhász Gyulám, - éppoly véletlenül, mint ez a kis könyved - tépett újságlapon - az a legeslegfrissebb versed is, amelyben üzensz nekünk (nekem név szerit is), és üzenetet vársz tőlünk, szegény pesti társaidtól. Ne irigyelj minket, kínszenvedés helye most ez a beteg, vonagló országszív.
4. Mennyire el vagyunk szakítva egymástól! Csak véletlenül kapunk egymástól üzenetet: versfüzetet, tépett újságlapot...Mégis egyek vagyunk a magyarságban, s Juhász Gyula nem máshogy magyar, mint Szabó Dezső. Mily mellékes ehhez képest minden politika s irodalompolitika! Juhász Gyula politikai állásfoglalása (mert vezércikket is hoztak a tépett újságlapok, tacitusi írást, mely kitűnő újságírónak vallja ezt a költőt) - egészen ellentétes a Szabó Dezsőjével - mennyire nem fontos ez! Hogyha "keresztény" irodalomról esik szó: Juhász Gyula mégis a tipikusan keresztény költő, - hangjában, szava lejtésében, gondolatainak járásában mélyen keresztény - megtestesítője mindennek, amit ma lelkileg ezen a szón értünk.
5. Bizony jobb lett volna a Juhász költészetéről beszélni! Erről a teljesen benső költészetről, melynek szerény csendességében s rokonszenves hanyagságában van valami egészen modern módon tompamihályi - mely annyira távol áll a szavak és formák költészetétől amennyire csak lehet - annyira távol, hogy még a formák megvetését sem hangsúlyozza, hogy a külsőre valahogy figyelem ne essen, hogy forma és szó szinte eltűnjön, elolvadjon jelentéktelenségében a meleg érzés mellett. Juhász azt a csodát látszik megoldani: hogyan lehet éppen a forma igénytelenségével teremteni költészetet?
A magyarsága is egészen belül van, túl formán és szavon - s ilymód egészen más értelemben magyar művész, mint például a szegény Zempléni Árpád, aki éppen a formák és szavak magyarságának volt művésze - talán utolsó nagy művésze a vers régi magyar formáinak.
