Huszadik század - történelem jelenidőben

Októberben esztendeje lesz annak, hogy Török Gyula meghalt. Ami ezalatt az esztendő alatt velünk, a mi életünkkel és mi bennünk történt, az - ma már bizonyosan tudom - neki végzete lett volna. Török Gyula nem bírta volna el azt az osztályhullást látni, annak az osztálynak teljes széthullását, amelynek évtizeden keresztül volt emlékállítója. Halála egy magyar sors tragikus betelése volt, valami fájdalmasan nagyszerű kidőlése egy harminc éves életnek, tehetségnek, írónak. Mikor róla írok, a könyvéről, ami hátramaradt a feltóduló emlékekkel nem is tudom hol kezdeni.

Ma egy lezárt emlék nekem a múltból, ha élne: tudom, fájdalmas anakronizmus lenne, ő is, az írásai is. Nem is tudok irodalmi mérlegelést adni róla, az írásairól, merőben fölösleges szétszedni ma őt és magyarázni, valahogy több és hozzá illőbb, ha posztumus kötete - a Fehér virág - alkalmából megkísérlem ismertetni azt a néhány darabkát, ami róla, az emberről, megmaradt nekem.

Valahogy olyan idejében ment el, olyan fölényesen, hallgatagon, tartózkodással, ahogy élt. Azon a napon, amikor Tisza bejelentette a Házban, hogy elvesztettük a háborút, ketten csináltuk a "Magyarország"-nak a tudósítást: ő a "kopf"-ot, én a vitákat. Előttem ült a karzat padjában, szemközt ágált vele Tisza.

Tisza sápadt volt, a szemüvege csillogott, nagy, csontos kezeivel evezett maga előtt a levegőben és süvített a csendben a hangja, amikor mondta: a háborút pedig...ezt ma már ki kell mondanunk...elveszítettük...Török tenyerébe hajtotta a fejét, a kezében ceruza volt, előtte a padon papírt, úgy nézte Tiszát, mint a szobrász a modelljét, néha fölemelte a ceruzáját, szinte méregette vele, aztán leírt egy-két szót.

Akkoriban sokat dolgozott, majd mindennap írt a lapnak tudósítást, politikai cikket, okos, hideg, gúnyos írásokat, valami hűvös és finom nyugalommal adott számot az eseményekről, soha nem vágott, de szívesen karcolt. Kitűnő újságíró volt, bár szégyellte ezt, gyűlölte és lenézte az újságírást, a redakciót, mindent ami evvel kapcsolatban volt. Akkor délben, a Ház utolsó előtti üléséről villamoson mentünk haza, a kocsi a Dunaparton futott, napfényes őszi dél volt. A peronon álltunk.

Török nekitámaszkodott a korlátnak, elnézett a királyi vár felé a Duna fölött és panaszkodott: halálosan unom a parlamentet - mondta, - azt hiszem, még jobban, mint ahogy az unja saját magát. Csak újságot ne kellene csinálni soha...Aztán elment ebédelni, egy panzióban lakott a Sütő utcában.

Délután négy óra felé jött csak be a szerkesztőségbe, már sötétedett, a redakció ilyenkor összeült egy homályos kis szobában, hátul, ahol Búza Barna és Lovászy íróasztala állott. Egy rozzant bőrpamlag volt itt, erre ült le. Mind hallgattunk, az októberi utcán lenn akkor már a forradalom járt és bizonytalan zsivajt küldött föl. Török sápadt volt és kimerült. - Nagyon fáradt vagyok, - mondta és végig simította többször a homlokát. -

Valami készül, - megvető mosolyra húzta a száját, - Pest megint esernyőkkel megy ki a kávéházból forradalmat csinálni...Nem érzett előre semmit a viharból, melynek tikkadt dühe már akkor ott sodródott az utcán. Öt órakor lementünk, az Oktogonon búcsúztunk, a villamos felszállónál. - Este jer fel az Otthonba, - mondta - Szervusz...szervusz - Egy óra multán már halott volt.

A szíve ölte meg, amelyet fájdalmak, nyomor, rossz élet és minden magyar tragikus vég elmaradhatatlan jelzője, az ital, erősen és sokszor bántottak, a szíve állott meg, egyszerre és hirtelenül, harminc esztendei szolgálat után.

Szép halott volt: vörös szakállas Krisztus feje a halálba valami dacos szomorúsággal nézett, nagy homloka, melyet sokszor és idegesen ráncolt, elsimult a keze keresztben feküdött a mellén, finom, hosszú, fehér kezei, a race minden jellegzetességével s mutatóujján ovális, zöld köves nagy pecsétgyűrű volt, vékony aranykeretben.

Zöld köves gyűrű - az a bizonyos, melyet minden nyomoron, vidéki szenvedéseken, filléres élet-halál problémákon keresztül keserű daccal megtartott, értéknek, kincsnek, búbánatos szimbólumnak, egy szent mánia ragaszkodásával, amelyről regényt írt s amiben úgy hitt, mint a keresztény a feszületben. Két dologban hitt: az írásban és a magyar gentry feltámadásában.

Vidéki kurtanemes családban született, hétszilvafás majorban és ismertem az édesanyját, a vidéki nemes úrasszony tiszteletre méltó típusán, aki a temetésén is úgy tudott sírni, a tartózkodásnak és a végtelen megtörtségnek valami olyan különös hanglejtésével, amit nem felejthet el senki, aki hallotta.

Ez a "három lépés az emberektől", ez a vérében volt, a vérükben. Pedig: kellett neki a nyilvánosság, a tömeg, az emberek, kereste, akarta őket, járt utána. Valami gyerekes, kicsinyes, törhetetlen ambícióval ment utána a népszerűségnek, kellett neki az, ha megy az utcán, hogy vörös szakállas feje láttán összetegyék a fejüket a nők és súgják: itt megy Török, az író...Ha megjelent valami lapban a fényképe, boldog és büszke volt.

Ezen - az írónak a hiúságán - a "gentry" Török sem tudta túltenni magát. De minden más vonatkozásában az életnek tartózkodó volt és szemérmes a gőgig. Finom, csöndes, mesélő írásai négy-öt évtizeddel előbb élt emberekről szóltak, mindig ugyanarról a fajtáról és osztályról - de tudott mindig újat mondani. Ez a csöndes, kissé játékos művészet sokáig a tollában maradt. Török Gyulának a régi társadalom mindazzal adósa maradt, amit a ma élő írók már bátran követelnek az élettől.

Hihetetlen nyomorokban élt, sokáig, fiatalon, vidéken az érvényesülés legkisebb kilátása nélkül, a vidéki hírlapírás borzalmas unalmában és szenvedéseiben, amit nem ismer más, csak aki egyszer végig csinálta. "Várni egy pesti gyorsat"...ezt csinálta Török is éveken keresztül, legtermékenyebb és legnyomorultabb vidéki esztendeiben, állomások peronjain, fiatalon, szegény. "A porban" élt - abban a különös, száraz, fojtó alföldi porban, ami elfojt és betemet mindent, egy szürke horizont.

És: nem alkudott meg, nem prostituálódott, nem írt kabarét, pénzért, olcsó és hatásos lectürt soha. Minden írása lassan készült, valami tiszta, nemes kínlódással. Nagyon nehezen tanult meg írni. Úgynevezett "modern", a stílusnak valami önmagáért való játékossága, a formának hangsúlyozottsága messze volt tőle, keresett egyszerűség volt az írásaiban, amire nehezen és tudatosan nevelte magát.

Nem voltak "szavai" - a Porban egyik hősével mondatja: vannak szavak, oly egyszerűek és igénytelenek, mint elkopott kavics a patak vizében, mégis megremegtetik a szívünket. Mert minden attól függ, hogyan ejtjük ki őket...Ez a "hogyan", az elmondás "hogyan"-ja állandó probléma volt neki, melyen egy igazi művész lelkiismeretességével rágódott évekig. Mikor végre megtanulta, akkor kellett végképpen abbahagynia...

Igazában, ha a körülményeket nézem, ahogy dolgozott, el kell csodálkoznom és meg kell hatódnom a munkássága fölött, oly sokat írt. Ez a termékeny szorgalom most mélyült volna el: a háborúról akart nagy regényt írni, embereket figyelt, jegyzeteket csinált, huszártisztekkel és pincérekkel tárgyalt a háborúról: hogy mit látott ki belőle, azt már nem tudhatjuk meg.

Három regényt írt: a "Porban", a "Zöldköves gyűrű" és a posztumus "Ikrek" - s két novelláskötete jelent meg a "Szerelmes szívünk" s most a "Fehér virág". Ezek a halk dallamú, szelíd, finom, tiszta írások valahogy elmúltak egyenlőre, azzal együtt, aki írta. Nem beszélnek róla.

Holott Török Gyula harminc évet élt. És a "Fehér virág" a legteljesebb magyar novellák közül való.