Elő-Indiának sok szent állata közt a legfurcsább egyike ez a különös majom, melyet a babonás hindu azért tisztel, mert a hagyomány szerint neki köszöni a becses mangó-gyümölcsöt. Egy ceyloni veszedelmes óriás kertjéből rabolta el a mangót a hulmán-majom, amiért tüzhalálra ítélték; ő ugyan eloltotta a tüzet, de megégette az arcát meg a kezét, amely azóta is fekete.

Hálából ezért nyugodtan a bennszülöttek, hogy a hulmán kifosztja gyümölcseiket, sőt az európai embert is megtámadják, ha a szent majmot bántani meri. Ez a tisztelet azonban nem gátolja a jámbor hindukat abban, hogy bosszujuk eszközéül fölhasználják a hulmánt. Ha valaki megharagszik a szomszédjára, az esős évszak kezdetén rizst vagy más eleséget hint az ellensége házfödelére, mire a majmok, a hasadékokba hullott szemeket keresgélve, föltépik az egész házfödelét és a beözönlő eső kiüzi a házából a gazdát.

Természetes, hogy a megtorlástól nem félő, elkényeztetett majmok nagyon arcátlanok és az együgyüség védelme alatt félelmetesen szaporák. De a nép még akkor is a majmok pártján van és inkább türi az éhséget, amit a majmok pusztítása okoz, semhogy erőszakkal lépjen föl ellenük.

Mikor az angol hatóság pár évtizeddel ezelőtt elrendelte, hogy a Kisnagur környékének kertjeit és ültetvényeit arcátlanul fosztogató hulmánokból ötszázat tüzzel-vassal ki kell írtani, a nagy tömeg följajdult az erőszak és a legszentebb egyház üldözése miatt és követelte a rendelet visszavonását, mivel – ugy szólt az indokolás – tulajdon őseit mégse ölheti meg. A néphit ugyanis azt tartja, hogy az ember a hulmántól származik és hogy az emberek lelke a halál után mind a hulmán-majmokba vándorol.

Ha arcátlanságát elnézzük, a hulmán nagyon kedves és vonzó állat. Hihetetlen fürgeséggel kuszik föl a földről a fák legmagasabb csucsaira, majd ismét lerohan – valósággal leröpül – a földre, vagy pedig pár szempillantás alatt a kert egyik végéből a másikban terem anélkül, hogy lába érintené a földet. Bámulatos ügyességgel ugrik ágról ágra és szükség esetén 20-30 lábnyi távolságon is átszökik vizszintes irányban, rézsutosan pedig 40-50 lábnyira is leveti magát.

Fiatal korában nagyon eszes, jól meg tudja különböztetni, mi van ártalmára vagy hasznára és könnyen meg is szelidíthető, de a lopás vágyának sohase bir ellentállni. Ám amily mértékben öregszik, épp oly mértékben tompul az elméje is, ugy hogy az öreg hulmán szinte már nem is hasonlit a fiatalhoz; nincsen benne semmi kedves vonás és játékos kedvét a mogorva durvaság váltja föl.

A hulmán éppen ugy társas életü állat, mint a többi majom. Nagy csapatokban él az erdőségben, olyan tapasztalt, erős és öreg himek vezérlete alatt, amelyek makacs küzdelemben nyerték ezt a vezéri szerepet. A csapat tagjai majdnem kizárólag nők és a vezér egyszersmind szultánja is a háremének. Mint ilyen, roppant féltékeny a jogaira, kiüzi csapatjából a serdülő vagy legyőzött himeket és arra kényszeríti őket, hogy külön társaságot szervezzenek maguknak.

Megesik néha, hogy összeakad két hulmán-csapat és ilyenkor elkeseredett harc tör ki köztük, akár a megszállott gyümölcsös kertek miatt, akár a szultánok közt az egymás háremének hölgyeiért. Kezdetben csak a vezérkedő hímek vesznek részt a küzdelemben; de, ha valamelyik elesik vagy halálosan megsebesül, akkor a nőstények is beleavatkoznak a harcba, amelynek nem ritkán több áldozata van, mielőtt a gyöngébb csapat kereket old.

Érdekes, hogy a hulmán-majom egyik legjobb barátja és szövetségese a tigrisvadászembernek. Fáról fára követi a sürü bozótban lappangva tova osonó tigrist és hangjával, taglejtésével figyelmezteti a vadászt, hogy hol huzódott meg halálos ellensége. Csodálatos, hogy ezek a majmok még a legfélreesőbb vadonban is mily ösztönszerűen barátkoznak az emberrel, akit szövetséges társuknak tekintenek közös ellenségük, a tigris ellen.

Ivadékát nagyon szereti és mély ragaszkodással gondozza a hulmán. Duvaucel, francia természetbuvár sziven lőtt egy hulmán-anyát, amely még ölében hordozta a fiát. A szegény pára, összeszedve utolsó erejét, egy villáságra helyezte a fiát, hogy le ne bukjék s aztán holtan zuhant alá. "Az állatnak ez a vonása, - írja a tudós – nagyobb hatással volt rám, mint a braminok minden ékes szólása. És se a pompás zsákmánynak nem tudtam örülni, se pedig a megbánás érzetét nem birtam elfojtani, hogy megöltem egy lényt, mely még halálában is ily nemes érzelmet mutatott."