|
Strindberg mesejátéka a Belvárosi Színházban
Hattyúvér
A mítoszok, ősiek és újkoriak, a mesék, népi eredetűek és ismert szerzőjűek, az eposzok, nemzedékeken át szőttek és embertől álmodottak, sajátos fényt kapnak az átértékelés munkájában, melyben az európai emberiség, új világot áhítozva, már néhány évtizede forrong. Éppen a Nyugat múlt száma ismertetett egy indiai eposzt, Dhanavala Bhavisattakaha-ját, egy romantikus költeményt, mely népmesékből táplálkozik.
Ott is, mint minden mesében, mint Strindberg Hattyúvérében is a jóról és a bűnről, a jó emberről és a rossz emberről álmodik valaki. A jó ember az a jó percben fogant, az a szerencsés aranyhajú, az a véletlenek kegyeltje, az a kellő pillanatban megsegített, kit ha a gonosz egy magányos szigetre juttat, ott a világ legszebb hercegnőjét és legforróbb kéjét találja, ki - véletlenül - éppen akkor tud hajóra szállni és hazájába visszatérni, mikor tizenkét esztendei hajósélet után megunta a világ legszebb hercegnőjét és legforróbb kéjét és új asszonyra, új forróságokra: a királylányra vágyik, kit nem borít fel a tenger, aki baj nélkül - az istenek csodájára - eljut szülővárosába, elnyeri a királyleányt, elnyeri a királyságot és a birodalom, az egész világ minden kincsét és az egész élet minden hosszúságát, szélességét és zavartalanságát és - leleplezi és csatán megvereti és örökre megsemmisíti az életből kipusztítja a - gonoszt.
A mesék jó emberének három felesége van, egy néhány királysága, húsz láda aranya és szörnyen felháborodik a gonosz ember mesterkedésein, kinek egy felesége sincs s a háromból csak egyet szeretne, kinek semmi pénze sincs s csak néhány aranyra vágyik, kinek egy királysága sincs s csak egy kis hivatalra áhítozik. A mese aztán azért mese, hogy minden a régiben maradjon, az az átkozott gonosz egy feleséghez se jusson s a jó ember, a szerencsés ember határtalan vágyakozása egy olyan-amilyen erkölcsi világrendben úgy-ahogy igazodjék. A Hattyúvérben is az a mostoha a mesejáték tengelye. Régen, nagyon régen, még az apja kertjében járt egyszer valaki, ki meleg szavakat lehelt az arcába. Ez a valaki aztán eltűnt, nem jön többé vissza s a mesék erkölcsi világrendje jónak találta senkit se küldeni a helyébe. Felesége lett egy öreg fejedelemnek, s anyja, mostohája egy éppen virágra fakadó lánynak, egy jónak, egy szerencsésnek, egy véletlenek kegyeltjének, kihez viharzó tengeren, csigahéjban, sértetlenül megérkezik a másik szerencsés, a manó barátja, a halottak pártfogoltja, a szellemek szeszélye, a holtában is feltámadó herceg.
Persze, hogy a szerelemről, sőt a szeretetről van szó ebben a mesében is, - arról a szeretetről ugyanis, mely a szerencséseket útközben áldja meg minden szépségével és örömével, - mindazzal az örömmel, melynek csak a más ajkáról széthulló aranypora, a más szeméből túlcsorduló fölössége, szivárványos reflexe esik a szerencsétlenre, a kifelejtettre, a gonoszra. S még ez a visszfény is hogy melegíti, hogy kábítja, hogy álomba ejti a gonoszt!
Hogy felolvasztja és térdre ejti, hogy lemondatja vágyáról, hogy magát vagy az őt választottjában önmagát egyesítse a szerelem hercegével, hogy lesorvasztja a megnyugvásba: hogy legalább másnak jut, hogy legalább valakinek jut. A mesejátékban ez a "gonosz" ember a jó strinbergi, egyébként nem sorozható a kiváló Strindberg-drámákhoz, nem állítható "Az apa" vagy a "Júlia kisasszony" mellé: úgy látszik, Strindberget se tudta nagy alkotásokra ihletni az öröm, a beteljesülés. |