- Pásztor Árpád fordításai -
A VÁROSI HULLAHÁZ
A hullaháznál, a város végén,
Az utca zaját mögöttem hagyva tunyán, néződve ácsorogtam,
Amikor, hajh! egy kivert alakot, szegény, halott utcai lányt hoztak be,
Testét, a senki testét, lerakták, - ott hever a nyirkos téglakövezeten,
Oh, isteni nő! A testét - a Testét látom - én nézem egyedül,
A házat, melyet egykor szenvedély és szépség lakott - a többi észre
sem veszem,
Sem az oly hideg némaságot, sem a csapból kicsorgó víz csörgését, sem
a halálos szagot nem érzem,
Csupán a házat - a csodálatos házat - e gyengéd, tiszta házat - ezt
a romot, ezt, ezt!
A halhatatlan házat, ami több, mint a valaha is épült épületek egész
sora!
És több, mint maga a fehérkupolás, arányaiban fenségesen kiemelkedő
Capitolium - és több, mint a régi, magasba törő katedrálisok,
Ez a magános kicsi ház több, mint együtt az mind - szegény, kétségbe-
dőlt ház!
Tiszta, félelmetes roncs! Egy lélek lakóhelye, maga egy Lélek!
Bitang, elkerült ház! Fogadj egy sóhajt reszkető ajkamról,
Tiéd egy könny, mely félrecsorg szememből, amíg megyek - néked áldozom,
Halott háza a szerelemnek! Háza a botorságnak és bűnnek, - ledőlt, elomlott!
Az élet háza - tegnap még csevegő és nevető, de haj! szegény ház! halott!
Hónapokkal, évekkel, visszhangokkal ékesített ház - most halott, halott, halott.
ŐS ÖSZTÖNÖK
Ős ösztönök! Ha rám szabadultok - Ah! Itt vagytok megint!
Szórjatok rám csak teli örömöt!
Töltsétek be szenvedélyeim italát! Dobjátok elém az életet durván és buján!
Ma nappal és éjjel a természet vad kedvenceivel cimborálok,
Azokért születtem, akik az illanó gyönyörökben hisznek - ifjú emberek éjféli tivornyáin veszek részt,
A táncolókkal táncolok, a korhelyekkel iszom,
Visszhangot ver trágár rikoltozásuk,
Egy akármilyen utcai lányt húzok be szerelemre - legkedvesebb bajtársamnak valami elzüllött fickót csípek fel,
Minél aljasabb, durvább, tanulatlanabb, annál jobb, - mások vessék meg megrótt tetteiért,
Nem akarok különb szerepet játszani. - Miért száműzzem magam jó cimboráim köréből?
Oh, ti kivertek! én nem kerüllek el,
Máris közétek állok, - hogy költőtök legyek,
Akarom, hogy többre tartsatok, mint bárki más...
TI BETÖRŐK A TÖRVÉNY ELŐTT
Ti betörők a törvény előtt,
Ti fegyencek börtöncellátokban, ti elítéltek, megláncolt, csuklóbilincsbe vert gyilkosok,
Hát ki vagyok én, mondjátok, hogy nem ülnek törvényt felettem, hogy nem vetettek börtönbe?
Engem, aki éppen olyan kegyetlen és pokoli gonosz vagyok, mint bárki is, és a bokámon még sem csörög lánc, csuklómon bilincs.
Ti utcai lányok, járdák cifrálkodói, ti szobáitokban meghúzódó fajtalankodók,
Hát ki vagyok én, hogy azt mondhassam, hogy ti fajtalanabbak vagytok nálam?
Óh, én bűnös!
Beismerem, - világgá kiáltom.
(Óh, csodálóim, ne dicsérjetek! ne bókoljatok! - kétségbe görnyedek,
Mert én látom, amit ti nem láttok, - én tudom, amit ti nem tudtok.)
E mellkason belül szennyesen és fulladtan fekszem,
Ez érzéketlennek látszó arc alatt a pokol sodra áramlik szüntelen.
Megértem a kéjelgést és a romlottságot,
A vádlottakkal szenvedélyes szeretettel járok,
Érzem, hogy közülük való vagyok, - magam is a fegyencek, az utcai
cédák közé tartozom,
Így hát nem tagadhatom meg őket, - mert hogy tagadhatnám meg
magamat?
