A Szunda – szigetek és Uj-Guinea egyik legérdekesebb madara ez, mely a szarvascsőrüek családjába tartozik. Nagyságra akkora, mint a jól termett tyúk és igazi lakóhelye a forró síkság, bár a hegységekben is fölmegy ezer méterig. Majdnem mindenkor, még a költés idejének elmultával is, párosan jár, tehát egynejüségben él, kisebb társaságokban vagy családokban sohase látni, mert a hím és tojó költés után a fiókáit is elkergeti, mihelyt ezek anyányiak lesznek és szárnyra tudnak kelni. 

Legérdekesebb mindenesetre a furcsa madár szaporodása. Fészkét az erdő legsűrűbb részeiben, jó magasan, faoduba rakja és éppen ezért fölötte nehéz ráakadni, mert a sűrűn beerdősödött hegylankákon az óriási fatörzsek között minden talpalattnyi földön oly buják kúszálódnak össze a páfrányok és kúszónövények, hogy még vadászkéssel is csak nehezen lehet utat vágni a sűrű bozótban. A természetbúvárok rendesen úgy akadnak rá a fészekre, hogy ahol sejtik, ott lesben állnak és addig várnak, míg a hím odaröpül és rávezeti őket. 

Ebben a fészekben, illetőleg a fa tágas üregében költ a tojó, még pedig befalazva, mint a börtönbe zárt rab. Amin ugyanis a fészek számára választott üreget a madár rendbehozta és mihelyt a tojó beleült a fészekbe, a hím azonnal befalazza a fészket. Ezt a munkáját nagyon sajátos módon végzi. Hatalmas csőrével fölaprózza a korhadt fadarabokat, ezeket agyagba keveri és valószinüleg nyála segítségével lágy pépet készít belőle és ezzel vakolja be az üreg nyilását.
 
Csőrében hordja föl az anyagot, amelyet feje búbjával simit el, hogy teljesen egy szintbe jusson a fa törzsével; így aztán még közelről is alig lehet megkülönböztetni, hogy hol az odunak a nyilása, amelynek belsejében a tojó költ. Mert az odu tágas szájából csak akkora kis nyílás marad, amelyen éppen kifér a tojó csőre. Befalazott párját aztán hűségesen táplálja a him, úgy hogy a nagy fáradtságtól egészen lesoványodik és csak akkor bontja ki ismét a nyilást, mikor a fiókák már anyányiak lesznek és szárnyukra bocsáthatók. 

Hazájában szentnek tartják és tisztelik is a furcsa madarat. Ellenségei e szerint nem igen vannak és kivált az emberek sohase bántják, de mégis, ösztönszerüen, ezektől fél legjobban. Ha veszedelmet sejt, nyomban felröpül a hatalmas faóriások koronájára és nyomtalanul eltünik, meghuzódik a sürü lombsátorban. 

Az elesége vegyes: növényi és állati; Monteiro, spanyol természetbuvár szerint még a kigyót is megeszi. Ha találkozik vele, szétterjesztett szárnyakkal közeledik feléje, hogy ingerelje, de a döntő pillanatban, mikor a kígyó meg akarja marni, hirtelen félreugrik és hozzávág a csőrével, majd ismét a szárnyát használja paizsnak. És addig harcol ezzel a taktikával, míg a kigyót agyon nem vágja, vagy halálra nem fárasztotta. 

Ha fiatalon fogják meg, bizonyos ideig baj nélkül életben is tartható, bár a fogságot egyébként nem sokáig bírja. Az említett spanyol természetbuvár sokáig tartott fogságban egy gogét, de – ahogy ő maga mondta – nem sok öröme telt benne. Sunyi és gyanakvó állat volt és mindig félni kellett erős csőrétől, mert, látogatójának minden mozdulatát követve, gyorsan, mint a nyíl, tátott szájjal vágott a kinyujtott kézhez és erős harapása nagyon fájdalmas volt. Hirtelen pusztult el, beteg se volt, csak egy reggel halva találták a földön.