Afrikának egyik legérdekesebb emlőse ez a vadjuh, mely a hegyes, siklás vidékeken honos és 1000-2000 méter magasságban tanyázik a szinte járhatatlan sziklagerinceken. Minden mozdulata nemes és büszke, vakmerően és biztosan száguldozik a nyaktörően meredek szirteken és hatalmas szakállával, mely a hímeknél majdnem földig érő sörénnyé fejlődik, valóságos példája a komoly méltóságnak. 

A meglett bak egyébként is tiszteletet parancsoló, hatalmas állat: körülbelül akkora, mint a borju és a szarvai 70-80 cm. hosszuak. Bár sokkal fürgébb, önállóbb és makacsabb természetű, mint a házi juh, ehhez való rokonságát mégis elárulja azzal, hogy épp oly ostoba és korlátolt épp oly csökönyös vagy önfejű, épp oly félénk és aggságos, mint a mi szegény birkánk.
 
Bármily csekélység miatt haragra lobban, minden kicsiségen feldühödik és ilyenkor, ereje tudatában, szilajon nekiront mindennek. A fogságot elég jól tűri, de más állatokkal nem igen fér össze: a kutyáktól, például nagyon fél, s mihelyt meglátja őket, mint az őrült, nekirohan a rácskerítésnek. Megpróbálták megszelidíteni is, hogy háziállatként kiaknázhassák és fölhasználhassák. Ezek a kisérletek azonban nem sikerültek, noha Európának hegyes vidékein az éghajlat is teljesen megfelel a sörényes juh életföltételeinek. 

A lippei fejedelem Németországban egy régi sziklaomladékon próbálta meg a sörényes juhnak vadon tenyésztését, a teutburgi erdőben és az érdekes állatok szaporodtak is, de ez a kisérlet csak elszigetelt próbálkozás maradt, mert célja csak a vadászat volt és nem az állat gyakorlati hasznosítása. Franciaországban III. Napoleon császár szintén kitétetett egy pár sörényes juhot a marly-i erdőbe, de ennek a kisérletnek még siralmasabb eredménye lett; az anyajuhot ugyanis elejtette egy vadorzó, a kost pedig egy német tábornok lőtte le azon a hajtóvadászaton, melyet a német tisztek rendeztek Páris ostromának idején 1871-ben. 

A fogságban könnyen szaporodik a sörényes juh; apró csinos báránykái már néhány órás korukban is nagyon fürgék, játékosak, de inkább kecske-gödölyékhez hasonlítanak. Két-három napos korukban már oly virgoncok és ügyesek, hogy alig lehet megfogni őket. Noha már nyolc napos korukban kezdik csipegetni a füzet és egy hónap mulva már vigan ropogtatják az anyjuk takarmányát is, azért még mindig szopnak, egészen addig, míg anyjuk, közvetlenül az uj párzés előtt, el nem választja őket. Ettől fogva különválnak és önállóságra vergődnek. 

A husuk nagyon ízletes és Észak-Afrikában az arabok szorgalmasan is vadásszák.