A forradalom első napja, a nagy nap, az október 30-iki nagyobb, impozánsabb és rettenetesebb volt annak a teljes igazában, de a magyar nemzet ujjáalakulásának legszebb és legmeghatóbb momentuma, mégis csak az volt ami szombaton délelőtt folyt le az országház előtti téren. A magyar katonatisztek tették le az esküt a magyar nép kormányának a kezébe, felesküdtek nem a magyar királynak többé, hanem a magyar nemzetnek. Felejthetetlen óra volt ez és voltak momentumai, amelyek mellett nem lehet elmenni száraz szemmel.
Arra kérem önöket - mondta a hadügyminiszter -, hogy gyermekeiket ugy neveljék, hogy soha többé háboru itt ne lehessen. Ez volt az első gyujtó szó az esketés előtt. Az első könyek akkor szöktek a szemekbe és megható volt látni ezt a sok ezer katonatisztet, véres csatákban megsebzett arcokat, amint lukasra lőtt lobogók alatt sirásra torzult az arcuk és a gyermekeikre gondoltak, akiknek többé nem lehet háborujuk.
A himnusz énekelték. Méltóságosan hömpölygött ez a csodálatos dal, ezrek ajkáról szállott az ég felé, megható pillanat volt, nem kardjaikat magasra emelve, hanem jobbkezüket a becsületes magyar szívünkre téve esküdtek a magyar tisztek és ekkor egyszerre felhangzott az a sor, hogy: Megbünhődte már e nép a multat s jövendőt. És ebben a pillanatban vége volt minden feszességnek, a kezek magasra lengették a fekete tisztisapkákat és a tábori sapkákat, amelyeken ragyogott a fehér virág. Ez volt az a sor, amelyet mindenki szívéből énekelt. Megbűnhődte már e nép a multat és jövendőt és ebben benne volt minden szenvedés, minden nyomor, minden fájdalom, ami ötéves háboruban sujtott itt mindenki.
Károly Mihály miniszterelnök, mikor már vége volt az eskütételnek, még egyszer harsány hangon ennyit kiáltott:
- Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.
Egetverő éljenzés, mindenkinek a szíve forróbban vert, tudta mindenki, hogy ez most nemcsak szó, nemcsak frázis, minden, ami eddig csak szózat és ige volt, abból valóság lett.
A parlament épülete magyar címeres zászlókkal volt fellobogózva. Ünnepelt a magyar országház is és a pompázó, nagy zászlódíszben egyetlen fekete folt esett. A magyar zászlók között egy fekete gyászlobogó is lengedezett szomorúan, sötéten és komoran. Tisza Istvánért.
