Bármily egyszerű és disztelen is a vonal egymagában, a formák szépsége és tökéletessége alapjában véve mégis a vonalaktól függ, amelyek határtalanok és körülzárják. Hiszen a rajz – sőt a festett kép is – voltaképpen csak vonalak összetétele és maguk a térben álló testek (emberek és állatok, szobrok és épületek, stb.) is aszerint ötlenek alakot és formát szemünkben, ahogy a vonalaikat (körvonalaikat) látjuk.
 
Ami, más szóval annyit jelent, hogy minden művészi munka értékének fokmérője a vonalak szépsége és összhangja. Mértani meghatározás szerint: a vonal – a pont mozgása; mivel pedig a pontot tetszés szerint mozgathatjuk jobbra vagy balra, előre vagy hátra, fölfelé vagy lefelé, egyenes vagy görbe irányban: ha megállapítjuk ezeknek a különböző mozgásoknak (irányoknak) a törvényeit, akkor olyan arány-szabályokat kapunk, melyek a formaképzés, a vonalösszhang törvényeit határozzák meg. 

Ez után pedig pusztán csak kézügyesség dolga, hogy bárminő formát kifejezzünk a vonalakkal, amelyekbe még hangulatot és kifejezést is önthetünk a megfelelő vonalcsoportosítással. Például, az 1. és 2. képen ugyanazt az ablakot osztjuk ketté, először vízszintes, aztán függőleges vonallal; ennek megfelelően az első ablak hatása nyugodt, a másodiké nyugtalan. 

Látjuk ebből a kezdetleges példából is, hogy a vonalak átcserélése milyen ellentétes hatásokat vált ki bennünk, aminek az oka az, hogy szemmértékünk optikai csalódásoknak van alávetve. A szemünk ugyanis – bármily csodás célszerűséggel szerkesztette is meg a Természet – alapjában véve gyarló és tökéletes műszer, ugy hogy már néhány vonal is megzavarja ítéletében és bizonytalanná teszi a képzetét. 
A tapasztalás ugyanis azt bizonyítja, hogy szemünk gyorsabban és könnyebben "fölfogja" a vízszintes vonalat, mint a függőlegeset, aminek az a magyarázata, hogy két szemünk vizszintes vonalban fekszik egymás mellett, ez pedig azt jelenti, hogy a normális szem hosszabbnak látja a függőleges vonalat, mint a vízszinteset.