Kissé több bátorságot polgár meg elvtárs! Miért olyan ludbőrös a hátunk? Valami sajátszerű gyávasági roham lepett meg mindnyájunkat. És nehogy eszébe jusson valakinek rendes, nyugodt eszére térni. Nem akadhat két ember se össze, anélkül, hogy rablóhistóriákkal ne rémítse meg egymást.
Az egyik például így szól:
- Bizony, ahogy mi kinézünk! Nem biztos ma az ember élete, se kabátja. A múltkor megyek estefelé egy kicsi utcában, hát szembejön velem egy lézengő katona vagy afféle. Megáll és megnéz. Pont a kabátom prémes gallérját fixirozza... No mindjárt lehúzza rólam. Tudod mit csináltam? Ijedtemben beugrottam egy ház kapujába és felmentem a lépcsőn, mintha otthon volnék. Tiz percet gubbasztottam fent a lépcsőházban, aztán óvatosan körülnéztem ... elment. Megmentettem a télikabátomat. Biztosan lehúzta volna rólam.
- No én nem ijedtem volna meg! - feleli a másik - én velem bizony megjárta volna a csirkefogó, csak merne akármelyik is kikezdeni velem. Tudod, hogy én katona voltam. Te persze nem. Igy hát értem!... Ámbár azért baj van. Komisz időket élünk. A feleségem mesélte, a tejesasszony mondta el neki, az is valakitől hallotta, hogy a napokban a köruton - alig volt hét óra – megy valami lipótvárosi asszonyka prémes bundában, a fülében messziről fénylő buton. Egyszerre csak egy züllött katonaalak eléje áll.
- Nagyságos asszony! Jöjjön velem, ide a kapualjába! Ha nem jön, baj lesz.
És egy revolvert tart az arcának. Csendesen, suttogva ment ez, senki sem vette észre. De annál jobban ijedt meg az asszonyka. Szinte dermedten, önkivületben, ment a kapualjába. Ott a katona leszedte bundáját, kivette a füléből a butont.
- A pénzét is adja ide! - szólt halkan. Persze a revolver ott a kezében. - És most menjen. Ne nézzen se jobbra, se balra. Én követem s ha öt percig szólni mer, akkor rögtön lelövöm.
Szegény asszony ment, ment... Volt már tiz perc, mire hátramert nézni. Persze a katona azalatt eltűnt. Csak most jött ki szó a kicsi asszony torkából, nagyot sikoltott és összeesett. Jó sokáig tartott, mig magához téritették. És akkor szóról-szóra elmondott mindent. Hát nem borzasztó?
- Bizony az! - sóhajtoztak mindketten. - De gyerünk... Nézz csak ott az a három a sarkon, de gyanúsan nézegetnek bennünket. Rosszban törhetik a fejüket...
És szétrebbenének. Igy fest ma a mi publikumunk!