Forradalmi levelek

KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL

A világháború kitörésekor - közli a Sozialistische Monatshefte - egy ember bevonult a könyvtárakba és archívumokba s leveleket kezdett gyűjteni a francia forradalomból, ezek a levelek, összegyűjtve és rendezve, két tekintélyes kötetben, a német forradalom kitörésekor jelentek meg Frankfurt am Mainban a Rütten és Loening cég kiadásában.

Ennek az embernek - Gustav Landauernek - igaza volt: ezek a forradalmi levelek most a legérdekesebb és legkorszerűbb olvasmányt adják. Érdekes egy-egy forradalmár életét és pályáját figyelemmel kísérni e leveleken át, például oly igazi forradalmárét, mint Camille Desmoulins.

1789 június 10.-én, tehát közvetlenül a forradalom nagyüzemének megkezdése előtt, Párizsból ezt írja Desmoulins az apjának: "Fel akarom tüzelni az embereket, magamat is, másokat is. Most állunk a nagy hét kezdete előtt...Harmincezer fiatalembert kerestünk ki, kik készek, hogy közbelépjenek s megvédelmezzék versaillesi képviselőiket."

Egy hónappal később így tudósít a katonaság elleni hajszáról: "Tegnap este Sombreuil és Polignac urak, kik huszártisztek, a Palais Royalba jöttek s mert ez az egyenruha fölötte ellenszenves, székeket hajigáltak utánuk, talán agyonverték volna őket, ha idejében el nem menekülnek. Amint egy huszár megjelenik, már hallatszik a lárma: Itt vannak a paprikajancsik! S az utcakövezők megdobálják őket." Július 16.-i jelzéssel írja: "A szenvedély lángra lobbant.

Már csak egy jelszó van Párizsban: Fegyverre!...Az emberek betörnek a fegyverárusok boltjába. Polgári védősereg alakul, 78.000 emberből, 16 légióban." Ez év szeptemberében már körülrajongják a harmincéves forradalmárt a társaság hölgyei. "Legboldogabb percem azonban - írja - az volt, amikor július 12-én tízezer ember nem hogy ujjongott, hanem szinte megfojtotta az öleléseivel és könnyeivel. Ebben a percben talán a teljes pusztulástól mentettem meg Párizst s a nemzetet a legborzalmasabb rabszolgaságtól". Néhány nap múlva Mirabeaunál van Versaillesban. Bevallja: "Megjegyzem, hogy asztala túlságosan dús és pazar s engem megront.

Bordeauxi borainak és Marasquinojának megvan az az értéke, melyet én hasztalan igyekeznék letagadni, de utánuk a legnagyobb erőfeszítésre van szükségem, hogy forradalmári szigoromat magamra ölthessem s megvetni tudjam az arisztokratákat, kik bűnösen ily ebédek után sóvárognak". Október 8-án apjához való viszonyáról ír: "Tíz éve panaszkodom már ily módon s bevallom, könnyebben ment nekem forradalmat csinálni és Franciaországot felforgatni, mint egyszer s mindenkorra ötven louisdort kapni az apámtól s arra indítani őt, hogy meghajlásomhoz a kezét nyújtsa... Örökké rágalmaztak, örökösen az elveszett fiúnak, a tékozlónak neveztek s én minden inkább voltam, mint ez".

1790. december 11-én "végül vágyai csúcspontján" látja magát. Lucile, kiért nyolc esztendeig küzdött, az övé. A következő évben megházasodik, 1792. július 6-án apa lesz, fiát, Camillus Horatiust bemutatja a községtanácsnak. "Soha alkalmasabb időben - írja haza - nem kaphattam volna utódot, ki a veszélyek küszöbén átvegye tőlem népszerűségem örökségét... Lehetetlen néha el nem kedvetlenednem s meg nem vetnem a népet, melyet mindig oly jól és önzetlenül szolgáltam."

1794. március 31-én Luxembourg börtönében ül s kéri Lucilet, hogy küldjön be neki egy könyvet, melyet néhány nappal azelőtt vásárolt. "A lélek halhatatlanságáról szól. Szükségét érzem meggyőzni magamat, hogy van egy Isten, ki igazságosabb az embereknél s hogy még viszont kell téged látnom."

A következő napon befejeződik a sorsa. Ezt írja még Lucilenek: "Arra születtem, hogy verseket faragjak, védjem a szerencsétleneket, boldoggá tegyelek téged s hogy a te anyáddal, az én apámmal, megy egy-két emberrel szívünk szerint való Otahaitit alapítsak. Köztársaságról álmodtam, mely előtt minden ember letérdepelt volna. Nem tudtam elhinni, hogy az emberek ily vadak és igazságtalanok."

Ezek a közvetlen hangú levelek drámai hatást tesznek az olvasóra: megismerjük bennük és általuk mindenki igazát és igazságtalanságát. Folytonosan és egyszerre megegyező és ellentmondó leveleken át rájövünk, hogy a nagy francia forradalom emberei és pártjai nem ismerték egymást, nem ismerték önmagukat, kapcsolataikat, nem látták tisztán a lényeget.