Mednyánszky László

Rejtelmes erők, túlfűtött energiák űzték, hajszolták egész életén át. Sokszor hónapokon keresztül senki sem tudta, hol bolyong. Elbujdosott, belevetette magát ismeretlen helyek, ismeretlen sötét emberek zsombékjába, ott élt, ott dolgozott, majd mint valami garabonciás diák hirtelen felkerekedett, Bécsben, vagy valami idegen városban termett, tegnap még Drezdában látták, ma Budapesten, az Andrássy úton sietett végig felleghajtó köpenyegében.

Sokat, nagyon sokat dolgozott, képeinek száma több százra rúg, közöttük néhány egészen elsőrangú, néhány azonban a vásári színvonalat is alig haladja meg, olyan, amelyet a jó szemű, jóhiszemű ember is esetleg egy hírhedt tájképfestő újságíró munkájának vél.

Mednyánszky az óráról-órára, sőt percről-percre változó jelenségek titkait fürkészte szakadatlanul. Az elsuhanó felhők formáját, a köd, pára súlyát, tömegét, a hegy hátát végigcirógató lombok sűrűjét átnyilazó napsugarak fényjátékát, az árnyak nyújtózását emelte ki festményeiben még pedig döntő, irányító jelentőségre fokozva fantáziáját e foghatatlan, illanó dolgok izgatták a legerősebben, az ábrázolt tárgyak konstrukciója elmosódott, háttérbe szorult e nervózus, szaggatott ütemű piktúrában.

Formái egymásba omlottak, parázsló színei fölött ezüstös vagy tompa aranyszín füst terjengett. Mednyánszky a hegyeket, mocsaras erdőket bújta szüntelenül, a távolbanyúló horizont, a szélesen elterülő napsütötte mező nyíltsága nyílván kevéssé érdekelte. A perzselő nyár kicsattanó kövér színei helyett a kora tavasz, nedves ősz, ködös tél tónusait vitte képeire. Romantikus kedély volt művészetében, életében egyaránt.

Az anyagi javak értékelésében gyermeknek mutatkozott, zsebe nyitva volt mindenki számára, szíve, lelke is, de amit csinált, amit szűzi lelkén átszűrve, a külső világgal közölt, az telve volt homállyal, borongó melankóliával, elzártsággal.

Az emberben is a rendkívülit szerette, művészetében is csupán azt ismerte testvérének, aki a köznap kereteiből kilépve, a fantasztikum ködébe tévedt, szerette az elesett, kitaszított embert, a morál kötelékeiből kitaszított embert, a morál kötelékeiből kiszabadult individuumot.

Néhány nevezetes alkotásának motívuma a csavargó. Büszkén, szinte felmagasztosult egyedüllétben ül a liget valamelyik padján, alatta avar, fölötte sárga lombok, mögötte barna levegő, köd, végtelenség és semmiség egyszerre. Ami festői tartalom a képben fellelhető, az mind e figurában összpontosul. A csavargó nem degenerált, szánalmas emberroncs, hanem filozofáló, fölényes egész ember, valami kopott Übermensch. Testvére, társa Mednyánszkynak, ki maga is szent csavargó volt, kusza, ősz szakállas feje, kopasz koponyája fölé bátran odaképzelhettük az aureolát.

Mednyánszky teremtő munkásságát kevéssé érintette az utolsó húsz esztendőben lejátszódott képzőművészeti evolúció. Stílusa alig változott. Kifejezési módja egyre tisztult, színei egyre halkultak, néha szinte éteri finomságba mentek át, de az az alap, amelyre egész művészetét építette (talán Daubigny, esetleg Courbet, még inkább Corot és kissé a müncheni festők természetlátásából kiinduló és azok tanulságait gazdagító, mélyítő művészet) ugyanaz maradt.

A Szépművészeti Múzeumban levő sejtelmes barlangképe és a fronton festett monochrom képei, bármekkora az időbeli távolság közöttük, minden felfogásbeli különbség, a külső jegyek ellentéte mellett is szoros rokonságot tartanak egymással. Mednyánszky formanyelve a hosszú évek során kevéssé módosult, de nála a formanyelv nem is nagyon fontos.

Annyira az ember szava hangzik ki minden egyes alkotásából, hogy az a mód, ahogy mondanivalóit közli, egészen eltörpül a mondanivaló mélysége és sokasága mellett. Az ecsetvonás iránya, szélessége, a színkeverés fortélya, a paletta gazdagsága igazán mellékes dolgok, amikor arról van szó, hogy egy igazán nagy művész a lelkének tartalmát embertársai elé ontsa.

Mednyánszky kiejtette kezéből örökre az ecsetet. Tanítványai nincsenek. Nem is lehetnek. A technika eltanulása nem jelenti egyúttal a mester megértését is. Ami pedig a technika m ö g ö t t van, különösen Mednyánszky szeszélyes technikája mögött, az a szentélyek szentélye, azt csak megérteni, felismerni lehet (keveseknek), de követni nem. Továbbfejleszteni a formanyelvet lehet ugyan, de a formanyelv fölött már elrohant az idő, a festő lelke pedig kiröppent az örök végtelenségbe.

Mednyánszkyval megnyílott és egyben örökre lezáródott Mednyánszky művészete. Iskolája nem lesz. Amit csinált, annak javarésze e művészi teremtő munka eredményeinek elkülönültségében is örök értékei a rövid múltú magyar képzőművészetnek.

Bálint Aladár