A bűn irodalma

Külföldi folyóiratokból

Erről a témáról hoz rövid ismertetést a Socialistische Monatshefte tavalyi, 51. kötete abból az alkalomból, hogy Franz Diderich, a német irodalom avatott ismerője, bűnügyi történetek hozzátételével kezdte meg kiadványai sorozatát a Vorwärts vállalatában. Ezt a kötetet újabbak fogják követni. 1911-ben a Lese már hasonló vállalkozásba fogott.

Akkor Artur Kurtscher adott ki egy kötet bűnügyi történetet, köztük Schiller munkáját, a Verbrecher aus verlorener Ehre-t és Kleist Michael Kohlhaas-át, ennek a vállalatnak azonban nem volt folytatása.

A Diderichtől kiadott első kötet Schiller és Kleist elbeszélésén kívül Droste-Hülshoff Judenbuch-át tartalmazza: oly elbeszélések ezek, melyeknek kriminálpszichológiai értékét növelik azok a történelmi képek, melyek megkapó világossággal bontakoznak ki az olvasó előtt.

Sajátságos az a hatás, melyet a bűn úgy a költőre, mint az olvasóra tesz. Ezt a hatást sokan elemezték már, és sokféleképen igyekeztek megmagyarázni, a magyarázatok éppoly érdekesek, mint maga a tény. Kriminálpsychológusok azt a valóságot hangsúlyozzák magyarázatukban, hogy a rendes és törvénybontó ember között nincs végtelen különbség. "A két szélsőség között - írja az egyik - a lappangó bűn hatalmas területe van, benépesítik ezt azok, kik megmaradnak a gondolatnál és elképzelésnél, s nem lépnek ki a tett mezejére".

Annyi bizonyos, hogy minden irodalom, mely a bűnnel foglalkozik, e kérdés iránt határtalanul felcsigázott érdeklődésben nőtt fel: kezdve Poen, Conan Doyle s Emile Gaboriaun át e műfaj mai képviselőiig, a skandináv Sven Elvestadig s Frank Hellerig. Schillert illetőleg egyébként ismerjük azokat a közelebbi körülményeket, melyek őt általános érdeklődésre számot tartó tárgyához segítették.

Előszavában, melyet az általa kiadott Sammlunk Merkwürdiger Rechtsfälle als ein beitrag zur Geschichte der Menschheit 1792-1795-ben írt - (többé-kevésbé érdekes bűneseteknek négy kötetes, hivatalos gyűjteménye) - egyebek közt a következőket mondja:

"Az olvasási kedvnek egyre mohóbb szomjúságát - mely ma már azokat a néprétegeket is áthatja, melyeknek szellemi megműveléséért az állam oly keveset tesz - ahelyett, hogy jó írók nemes célokra használnák fel, középszerű skriblerek és nyerészkedő kiadók, zsákmányolják ki, kik rossz áruikat, a szükségletre számítva, forgalomba hozzák, ha ezzel a népműveltségnek és közerkölcsnek ártanak is.

Még mindig szellemtelen, ízlés- és erkölcsrontó románok, dramatizált históriák s egyéb effélék töltik meg a könyvtárakat és olvasótermeket, s ölik ki az egészséges elveknek azt a csöpp maradványát is, melyet a színházigazgatók még megkíméltek".

(Mily időszerű felkiáltás!) "Ha az ember aztán kutatja, hogy mi az, ami a középszerűségnek e szörnyszülötteiben érdekli az olvasókat, be kell látnia, hogy nincs egyébről szó, mint egy általános emberi vágyról, mely szenvedélyes és bonyolult helyzetekben leli örömét és kielégülését - oly helyzetekben, hangokban és tulajdonságokban tehát, melyek éppen a legsilányabb könyvekből a legkevésbé szoktak hiányozni.

Ám ezt a vágyat, mely így oltalmába veszi a hitványat, nem lehetne érdemesebb célra irányítani? Nem keveset, sokat nyerne az igazság, ha a jó írók kissé leereszkednének s ellesnék a rosszaktól azokat a fogásokat, melyekkel azok olvasókat szereznek maguknak s felhasználnák e fogásokat a jó célra".

Schillernek e néhány sorában két figyelemreméltó gondolat van. Az egyik rámutat a haszonra, melyet a jó bűnügyi irodalom hajthat, amely hasznot csak növeli, hogy az olvasó felismeri a bűnösben az embert, az embertársat, kit többnyire, ha ugyan nem mindig, a végzet vagy a körülmények taszítottak le a jog és rend útjáról, s aki inkább segítségünkre és részvétünkre, mint gyűlöletünkre méltó.

A másik gondolat jelzi a határt, mely a ponyvairodalmat az irodalmi és művészeti értéktől - noha elég elmosódottan - elválasztja. Ezt a határt nyilván az a lelki hatás vonja meg, melyet a jó bűnügyi regény tesz - még akkor is, ha mint mindenekelőtt Poenál, a legborzalmasabb eseményeket is szövi.

A nagy művészet itt is az igazságnál való megmaradás - akár betű szerinti, akár viszonylagos értelemben, - a szenvedélyek felesleges felkorbácsolása nélkül. Végül is: az igazi művészt mindig nemes érzékenység vezeti útján, ez mindig figyelmeztetni tudja a határra, melyen túl a ponyvairodalom végtelen sivatagja következik.

Földi Mihály