Elek Artúr - Ady Rómában

Rövid levélváltás után 1911. júniusának elején (ha jól emlékszem, másodikán) érkezett Ady Rómába. Firenzéből jött, ahova Párizsból indult el. Az az esztendő az olasz egység nemzeti ünnepének esztendeje volt. Torinóban kiállításra készültek, Rómában kettőre is. A város fel volt dúlva, az utcák teste felszaggatva, a levegő poros, minden fogadó, de minden magánlakás is idegennel zsúfolt. Ady sejtette, mi vár reá Rómában; "a kiállításos Rómától félünk" - írta első levelében, s egyben megkért, hogy legyek segítségére a lakásszerzésben.

Az esti gyorsvonattal érkezett meg, s minthogy érkeztét jelentő táviratát ugyanaznap adta fel, meglehetősen zavarba ejtett. Nem volt könnyű azidőtájt rögtönözve lakás szerezni Rómában. A Via Veneto egyik új szállójában szerencsére sikerült számára szobát kapnom.

Forró délután utazott, de elég frissen ért Rómába. Miközben a szálló felé igyekeztünk kocsin, jókedvűen belém kötött, akkoriban megjelent antológiám miatt. Sok minden kifogásolt benne, leginkább azt, hogy az ő költeményei közül nem a legjellemzőbbeket és legjelentősebbeket válogattam ki. Tréfálkozva felelgettem, és barátságosan búcsúztunk el másnapi találkozásunkra.

A szálló olvasójában várt következő nap, magyar újságokba bújva. A szálló történetesen magyar emberé volt, ki magyar vendégei kedvéért több pesti lapot járatott. Ady viszont szenvedélyes újságolvasó volt. Összehunyorított szeme elé tartva az egész lapot végig olvasta, szinte végigrágta. Végtelenül érdekelte minden hazulról való hír, de leginkább az ismerős emberek dolgai.

Nagyon sok embert ismert itthon, tudta sok rejtett esetüket és mohó kíváncsisággal igyekezett belőlük még többet megtudni. Kávéházban, mikor a római újságok esti kiadásai megjelentek, magáról megfeledkezett érdeklődéssel vásárolt belőlük akárhányszor, s azután bosszúsan vetette félre őket. Bosszantotta, hogy nem tud olaszul.

Alig tudtam az újságok közül kivonszolni. Odakünn csaknem kánikulai erővel sütött a júniusi nap. Az egész város kinn volt az utcákon, mint egyébiránt délnek idején máskor is. De a rómaiak számát azokban a napokban megsokszorozták a közeli és távoli vidékről egybesereglett idegenek, a tömérdek falusi képű, fesztelen és hangos olasz atyafi, a feketeruhás, köcsögkalapos és nemzeti színű szalaggal körülövezett sindacók és az ezüst-aranyos vállrojtosan ragyogó katonatisztek.

Sűrű tömegükön nem volt könnyű átvergődni a korzó túlsó partjára, az én kis kocsmámba, mely talán ma is Damiani mester nevét viseli, ha ugyan be nem csukták, és le nem rombolták a háború öt esztendeje alatt. Alig sikerült helyet szorítanunk a magunk számára. A vendéglő megszokott közönsége - egyetemi diákok és kisebb állami tisztviselők - kiszorult teljesen. Helyüket idegen ábrázatok, csattogó fogú és falánk étvágyú jó vidékiek foglalták el.

Ady érdeklődve nézte a sok hangosan nyüzsgő embert. Akármerre járt, a maga fajtájának ismertető jeleit kereste az embereken. Otthon nagyra vitte abban, hogy felebarátainak ábrázatáról, a beszédéről, hanglejtéséről leolvassa származásukat és hovatartozásukat. Rómában, a merőben idegen környezetben is ki-kipróbálta ezt a tudományát és néha meglepően sikerült neki a dolog.

Figyelés és találgatás közben sűrűn ürítgette a poharat. Alig evett - szinte megdöbbentően kisétű ember volt - de az ital soha fárasztotta el. Italos kedvéről természetesen sokat hallottam már odahaza - hiszen nem egyszer maga is megénekelte -, érdekelt volna megtudni róla egyet-mást. De szóra nem méltatta ezt a témát.

Egyszerűen szomjas volt, s az ital természete, minősége, tulajdonságai nem érdekelték. A hozzáértők szerint gyatra római sört, a "birra Peroni"-t csak olyan egykedvűen hajtogatta, mint a Castelli romani legnemesebb nedűit. Szomjas volt, nem ínyeskedő. Sohase tapasztaltam, hogy - mint a szesznek annyi barátja - fontoskodott volna az ital körül. Megitta, szót nem vesztegetett reá.

Rendszerint délután találkoztunk, mert délelőtt a magam dolgai után kellett járnom. Az Aragno-kávéház "terza salettá"-jában, az újságok és újságírók termében Ady csakhamar olyan otthonos lett, mint akár Pest vagy Várad kávéházaiban. Ott várt és ott beszéltük meg délutáni haditervünket. Ott mesélte el délelőttjeinek eseményeit is.

Nevetve is, egy kissé meghatottan is újságolta el, hogy a szobapincére magyar fiú és az első nap reggelén azzal állított be hozzája, hogy bocsánatot kér alkalmatlankodásáért, de meg kell mondania, mennyire boldog, hogy "a legnagyobb magyar költő" körül tehet szolgálatot. Ady szóba elegyedett vele és azt is megtudta tőle, hogy a csinos, eszes és jómodorú fiú nem csak amúgy hírből ismeri, hanem költeményeinek szorgalmas olvasója. Így kereste föl Rómában is az alázatosak és szerények hódolata, mely egész életén végigkísérte.

Délelőttjeinek hosszabbik felét egyébiránt ágyban töltötte Ady. Rossz alvó volt, az álmot csak álomporral bírta magához édesgetni, reggel azért nagy fáradtságra ébredt. A pesti újságok olvasása is késő délelőttig otthon marasztalta. Csak azután ült kocsira és járta be a várost. Róma gyűjteményeiből, úgy tudom, nem sokat látott.

A járás és ácsorgás nagyon fárasztotta. De Róma holt emlékeinél jobban is érdekelte az élő Róma; Viktor Emánuel rengeteg márványemlékének leleplezését egy közeli háznak ablakából nézte végig. Az emlékről, mellyel egy kicsiny tehetségű, de szertelent akaró nemzedék mintha az egész ősi Rómát akarta volna agyon csapni, ő is irtózva beszélt, de a mozgalmas embersokadalom, a tarka és hangos nyüzsgés érdekelte.

Ezért szerette a Pinciót is, délutáni kocsikorzójával és Róma szépeinek parádés fölvonulásával. Szótlan gyönyörködéssel nézte a sétahely előreugró fokáról a naplementét, a Szent Péter laternáján rézsút átsárgálló napsugarat. A természet elemi jelenségei sokkal mélyebben meghatották, mint az emberi tehetség még oly tökéletes alkotásai.

Ady római élete igazán eleven akkor lett, mikor Ignotus is Rómába érkezett. Jövetelének puszta híre is fölvillanyozta. Este együtt vártuk meg vonatát, és attól fogva délelőtt, délután egymás társaságában voltak. Ignotus nyugtalansága a mozgás vágyában nyilvánult. Míg Ady megült volna egyhelyben, Ignotus látni és megismerni kívánta Rómát. Megérkeztével Róma még meghittebbé vált Adyra nézve.

Most már igazán csaknem úgy érezte magát benne, mintha otthon volna. Számára Róma mindenestől belehelyeződött Magyarországba. És talán ez volt az oka annak, hogy annyira megkedvelte Rómát. Firenzéből még azt írta, hogy mindössze néhány napot szándékozik Rómában tölteni. De teljes három hét lett belőle, pedig bágyasztó és tikkasztó volt az a június hava.

Utóbb hallottam, hogy Párizzsal is úgy volt Ady, mint Rómával. Ott is a hazai ismerősök és barátok környezete tette számára meghitté és vonzóvá a várost. Amit Párizson és általában a Nyugaton szeretett, az nem egyéb volt, mint a jóbarátok és pajtások állandó társasága, az otthoni kellemetlen emberek és fájó állapotok nélkül. Ezt a különösséget Ady lelki berendezésének, úgy tetszik, nem eléggé méltatták eddig azok, kik költészetéhez hozzászóltak.

Sokan vádolták meg kozmopolitasággal, azzal, hogy költészete csak némi magyar ízzel megzamatosított francia költészet. Ilyesmiről beszélni azonban nevetséges. Ady úgyszólva semmit sem tanult el a franciáktól, legkevesebbet Baudelaire-től vagy Verlaine-től, mindössze a szavát szabadított föl példájuk: bizonyos rejtett hangjait és témáit. Egyebekben Párizs alig jelentett reá nézve többet, mint egy kedve szerint való Budapest.

Ignotus kedvéért színházba is elment. Meghallgatta a Teatro Costanziban Verdi Falstaff-jának és Puccini akkor még vadonatúj Fanciulla del West-jének előadását. Elégedetlen volt mind a két operával. Puccinié ellen hevesen ki is kelt, az volt róla a nézete, hogy silány hatásvadászó csinálmány. Azoknak a napoknak valamelyikén írta Nyárdélutáni hold Rómában című költeményét. Megmutatta nekünk és véleményünket kérte róla.

Tudtuk, hogy nehezen írta, mint ahogy életének abban a rövid szakaszában képzelete és zenei érzéke csak kénytelen-kelletlen engedett alkotó akaratának. Fogadóbeli szobájában magára zárkózva, hosszú órákat töltött kínos erőlködésben. Ihletadónak mindössze az Újszövetség volt vele. Néhány zsoltársugallta szép költeményét annak inspirációjára írta Rómában. A "Nyárdélutáni hold" azonban, úgy tudom, egyetlen olyan költeménye, amelyben Rómát énekelte meg.

Ha nem csalódom, a Pincióról látott napszállatok egyike adta meg hozzá a tájhangulatot. A költeményben Ady kevés szavú szintézisben foglalja össze római élményeit, a tájképeiket és az embereiket, a históriai és a mai Róma érzetszenzációit. Mélyen meghatotta mindaz, amit bennük látott, és hiszem, ha több időt tölthet Rómában és ha életének viharai el nem verik szent partjától, költészete újabb ösztönzést kapott volna tőle.

Sokszor - még évek múltán is itthon - fölragyogó szemmel emlegette azt a június eleji vasárnapi kirándulásunkat, melynek célja a Via Appia Antica volt. Vihart ígérő forró délután indultunk el kocsin. A "Tomba rotonda" környékén járhattunk, minden emberlakta hajléktól jó messzire, mikor utolért a fergeteg. A Campagna heroikus képén szertelenre dudorodtak az izmok.

Egy hatalmas pinea szegült neki monumentális daccal a viharnak, fölötte vadul rohantak egymásnak a tintaszínű fellegek. Azután megeredt az eső, csapdosott a villám, szakadt a felhő. Kocsink ponyvája alól száraz bőrrel néztük végig az égi színjátékot. Ady megrendülve beszélt utóbb a gyönyörű szál pinea prométeuszi látomásáról és a fenséges égről, a rajta kavargó vad felhőháborgásról, amelyhez foghatót sohasem látott. A nap emlékei közül ez az egy élt meg benne.

Mellette azt a mélységes föllélegzést, mellyel a Campagna szomjú földje és füve nekiemelkedett, mintha figyelmére sem méltatta volna. Kocsink a Casal Rotondo előtt visszakanyarodott a Via Latina felé. Ott megálltunk a két római sír előtt, amelynek belseje fehér és színes stuccostul oly csodálatosan éppen, szinte érintetlen szűziességében maradt meg reánk. Ady szórakozottan nézett szét bennük. Lelke még a nagyszerű vihar igézetében volt elmerülve.

Másnap a Villa Doria-Pamphiljba kocsiztunk föl, néhány nappal utóbb pedig - Ignotus akkor elutazott már - a Monte Marión át a Ponte Mollén keresztül az Acqua acetosa forrásáig. Hiába idéztem ott Goethét és kínáltam Adyt a rómaiak népszerű savanyúvizével, a gyöngén szénsavas acqua acetosá-val, ő a kocsist borért küldte a szomszédos osteriába és sárga frascatival köszöntötte föl a nemesízű forrást.

Egész Rómát körülkocsikáztuk apránként. Láttuk a várost napnyugtakor napkeltéről és napnyugatról, láttuk a fáradt napot a Palatinus romjain felvörösleni, lenéztünk alkonyatban a fórumra és jártunk a császári paloták halhatatlan romjai között. Ady kifogyhatatlan volt a hálálkodásban, a sok gyönyörűt, amit láttunk, úgy köszönte meg nekem, mintha én volnék a szerzőjük. Sűrűn fölvetette a kérdést, hogy nincs-e terhemre három hét alatt összebarátkoznunk.

Az én számomra egészen új Ady nyílott ki benne. Megismerkedtem meleg kedélyével és lényének szeretetreméltóságával. Derűs volt, jókedvű, gyakran tréfás. Rájöttem, hogy ezek a tulajdonságai éppúgy hozzátartoznak alaptermészetéhez, mit ellentétjük: a kártevés kedvtelése, az emberszólás perverzus gyönyörűsége.

Este, hazamenet gyakran voltak vitáink. Cinikusan beszélt olyan emberekről, kik nekem kedvesek, neki melegszívű jóakarói voltak. Gyakran keveredett ellentmondásba önmagával, de nem restellte, kacagott rajta. Néha nem tudtam megállni, hogy véleményt ne mondjak valami régebbi vagy újabb cselekedetéről. Olyankor nevetve legyintett a kezével:

- Hiába akarsz belőlem jó embert csinálni. Mondtam már, hogy én rossz ember akarok lenni.

Hiúsága, vagy talán valami annál is ellenállhatatlanabb ösztöne hajtotta, hogy a "rossz ember" maszkjában riassza meg felebarátait. Fullánkos nyelvét még Pestről ismertem. Rómában nem egyszer dicsekedett vele, hogy ő még minden embert "megmart".

- Ejnye - mondta - most veszem észre, hogy téged még meg nem martalak! Jól vigyázz, mert addig én Rómából el nem megyek.

De nem mart meg, hanem inkább szétnyitotta előttem a lelkét és rákényszerített, hogy beletekintsek. Megdöbbentő dolgokat láttam benne. Egy régen kigyulladt, egész életére és költészetére végzetes szenvedélye akkor volt benne kialvóban. Még játszott vele, rá-ráfújt, fel-felszította és fellobogtatta, hogy ismét hűlni hagyja. A mást és önmagát kínzásnak félelmetes játéka volt az. Sokszor vérfagyasztó és megmagyarázhatatlan.

A késő meleg éjszakában, miközben a Via del Trionén ballagtunk szállása felé és italtól elnehezült nyelve csodálatos tisztasággal fejezte ki kivilágosodott agyvelejének gondolatait, a poei perverzitás démonjainak sivítását véltem lelkében hallani. Micsoda élet volt mögötte! A szenvedélyeknek minő óceánját lábolta meg akkorig!

Június huszonkettedikén utazott el Rómából. Ventimiglián át Párizsba készült vissza. Elkísértem a vasútra és integető kezét sokáig követtem szememmel.

- Barátom vagy-e te gyönyörű, te szerencsétlen ember? - kérdeztem magamtól. - Képes vagy-e egyáltalán arra, amit barátságnak neveztek a régiek, Istennek szétmarcangolt lelkű sasmadara te?...