|
Ady művészetéről
"Szeretném magam megmutatni,
A műalkotás akkor szép, ha a művész ki tudja magát fejezni, annál szebb, annál művészibb, minél teljesebb, tökéletesebb a kifejezés, a csúnya a művészetben a kifejezés erőtlensége, bizonytalansága. De nem kell Croceig se fáradnunk, hogy ehhez az eredményhez eljussunk. A legnagyobb magyar kritikus, Arany János is folyton hangoztatja: a művészi hatás azon fordul meg, mennyire tudja a költő, a művész kifejezni önmagát.
"Valamely költeménynél nem azt vizsgálom - írja - minő érzelmei lehettek írójának, hanem azt, miképpen bírta azokat kifejezni..." Tehát a költészet, a nyelvben kifejezett művészet igazi, közvetlen hatásának forrása: a költői szólam ereje. Nos, nincs senki irodalmunkban, kinek a szó, a költészet immateriális anyag jobban hatalmában lett volna, mint Adynak.
A nagy nemzettevők közül való ő, vátesz, szava: tett. De hogy bársonyszárnyú szavai szerteszállva hódítottak, oszlatták az elmék ködét, és táplálták a szíveket, mutatja, hogy eleven erő élt bennük, szuggeráló ellenállhatatlan művészet. Ady költő volt, művész. A legnagyobbak közül való. Nála a szavak fogalmi jelentését mintegy szemlélteti, fülünkbe súgja a szavak képe és hangzásbeli jellege. A szavak, amint betűkből összerakva szemünk előtt megjelennek a papíron, képet adnak, a verssorok, amint fülünkbe csendülnek, mintegy megtestesítik azt az immateriális fogalomárnyalatot, azt a hangulathullámot, azt az értelmi és érzésbeli tartalmat, amit a költő rájuk bízott, hogy átadják nekünk.
Lehántja róluk az évszázados használat során rájuk tapadt, megkopott fogalomburkot, s szűzi érzéki erejüknek minden hatalmát felhasználja. Szavai így mintegy önmagukat fedik fel, nincs rajtuk maszk vagy kendőző szer, mely karakterüket meghamisítaná, oly biztosan és világosan szólnak hozzánk, hogy lehetetlen mondanivalójuk felől tévedésbe esnünk.
Mintha telefonon beszélnénk magával a költővel a szavak közegén keresztül, folyton az ő tiszta hangját halljuk. Nála a szó, mint optikai és akusztikai jelenség nem független a szó fogalmi jelentésétől, de épp a szavak megjelenési formája és kihangzása érvényesíti a bent rejlő gondolatot minden hangulati velejárójával együtt.
És itt van egy érdekes, nagy különbség Arany és Ady nyelve között. Mind a ketten úgy ismerik a magyar nyelv szókincsét, a szavak fonetikai értékét, hangzásbeli, valőrbeli különbségeit, mint senki jobban irodalmunkban. Arany nyelve pompás, gyönyörű köntöse emelkedett gondolatai és érzelmei nemes testének és a szép ruha érvényre is emeli a telivér test idomait.
De az a hitem, a gondolatok és érzelmek testét Arany akár más ruhába is öltöztethette volna, s hogy mégis éppen azt a köntös adta rá, az nem belső, lelki szükség indítására történt, hanem vagy a ritmus, vagy a rím kényszere hozta úgy magával, vagy csupán a költő játszi kedve: tetszettek neki e szép szavak.
Egy világért sem akarnék igazatlan lenni Ady mellett legkedvesebb költőmmel, Arannyal szemben, de úgy érzem, Arany nyelve talán szebb önmagában véve, folyamatosabb, Adyé azonban jellemzőbb, a belső tartalommal összeforrottabb. Kettőjük nyelve úgy viszonylik egymáshoz, mint a régi olasz opera a wagneri operához.
Arany szavainak muzsikája a versben gyönyörűen érvényesül, de inkább csak kíséri, mint értelmezi a szöveget. Válogatja a szavakat zenei értékük szerint, hogy erősítse a vers hangulati tónusát, finom érzékkel kerüli azokat a szavakat, melyek megbontanák a költemény hangulati egységét. De nála még a szavak zeneiségének felhasználása csak járulékos természetű: legtöbbször azért él vele, amiért ritmust, alliterációt, csengő rímet is használ: a melodikus szépségek kedvéért, hogy a vers fülünknek kellemesebb hangzásúvá váljék általa.
Nem így Ady! Őnála a vers muzsikája értelmezi, magyarázza a szöveget, mint a wagneri operában. Vannak versei, ahol a hangulat egyes-egyedül a szavak fonetikája által fejeződik ki, s talán alig van verse, hol legalább két-három olyan szó ne akadna, melyek mintha a legkeresettebb gonddal volnának kiválasztva, a szinonimák halmazából finom csipesszel kiemelve, hogy a maguk valőrbeli értékével a legteljesebb kifejező erővel megjelöljék a fogalom árnyalati különbségeit.
Maupassant, a nagy stílművész, Flaubert tanítványa valósággal erkölcsi kötelességükké tette az íróknak, hogy ne nyugodjanak addig, míg mondanivalójukhoz meg nem keresik a legalkalmasabb főnevet, igét és melléknevet. Ady azonban nem keresgél, hanem ösztönös erővel, szinte hunyott szemmel megtalálja a kifejező szót, mely - az az érzésünk - az adott esetben, a maga helyén szinte egyedül lehetséges. Az így megtalált szó aztán valósággal világító erejű, pótolja a képet és hasonlatot.
Nagy művész ő ebben, s ezer mérföldre áll azoktól a kis ügyeskedőktől, eredetiség-hajhászó komédiás szófaragóktól, kiknek lélektelen mesterkedését a közhasználatú szavaknak kiküszöbölése s a törik-szakad újnak, a verítékkel kiizzadottnak behelyettesítése jellemzi. Nincs költőnk, kire több joggal volna elmondható, amivel Carlyle magasztalta Dante terzináit. Őnála is a kötött beszéd, a vers épp úgy szükséges, prózára át nem fordítható, mint Danténál, az ő verse is igazi dal. A nagy romantikus festő, Delacroix mondja, hogy a jó kép olyan ünnep a szemnek, mint ahogy az igazi vers ünnep a fülnek. Adynak van legalább egy vaskos kötetre való verse, ami sátorosünnep.
Nem árt talán, ha ezúttal is megmutatjuk a védelem fegyvertárát. Arany János után teljesen ellomposodott, megkopott a magyar költői nyelv. A mediocris poéták invencióhiánya, túzokröptű fantáziája, apadt érzelmű szívvilága, kis körben mozgó, bátortalan észjárása elprózaiasította a költészet stílusát.
A nyelvelemek újszerű csoportosítása, a szavak megválogatása, eredeti jelentésüknek kibővítése, vagy megszűkítése, világító erejüknek elhelyezésük általi fokozása, a nyelv szellemének meghajló új szavak és fordulatok képzése és főleg az eredeti szóösszetételek, jelzők és szóképek - a költői hatásnak ezek a finomabb eszközei, melyek legbiztosabban elárulják, hogy zsenivel vagy jóravaló átlag tehetséggel van-e dolgunk - lassanként mind szépen kivesztek a magyar költészet ligeteiből, a finomfüttyű madarak elköltöztek, s itt maradtak a szürke hegedűsök.
A kopasz magyar mondat ékítésére nem szolgált más, mint a kínos gonddal kiesztergályozott metaforák és metonímiák, rímek és alliterációk. Ez évtizedekig tartó interregnum alatt közönségünk megszokta, hogy a poézisben ne keressen mást, mint versbe szedet prózát. Jött Ady, s vele az elszállt szokatlan hangú stílelemek.
És ugyanaz a közönség, mely iskolás korából megszokta Arany napmelegét, hűtlen hívségét, fűrendjét, halálködét, jóidőmalmát, tavaszkertjét, kegyszellőjét, ködpaplanát, hírvirágját s a presztízs hatása alatt tűnődés nélkül elhitte neki, hogy a rétnek kebele, a napnak feje, a szónak orra, a naptárnak ajka, az Istennek szája van, hogy a cserágra mondhatja a költő: veszteglő, az ökölre: cserhajú, a mentségre, hogy kopasz, a bánatra, hogy árnyékos, a kilincsre, hogy kaján, az ijedtségre, hogy álmos, s ha nem értette is meg, de nem ütközött meg rajta, hogy "az esős lég zöld lehessen egy május napon" - ugyanaz a közönség, mondom, képedve hőkölt vissza Ady művészi gazdagsága elől.
Mi szabad volt Aranynak, azt nem bocsátották meg az "új Szépmerőnek". Pedig, ha a Toldi szerzője leírhatta egy kiadatlan bírálatában: "...hova lenne a stíl, hacsak azt lehetne mondani, mit a paraszt ember", mennyivel inkább illik e nézet Adyhoz, kiből a Város kóbor lelke szól.
Új jelzői: éjszakai Isten, tréfás Isten, vigasztalan Isten, vidám Isten, bevégzett csók, félig csókolt csók, csukott szemű csók, fekete Hold, piros dal, fehér csönd, éppúgy visszatetszettek, mint szokatlan szóösszetételei: csók-ostor, csók-ötlet, csók-kút, csók-hajó, csók-portéka, sejtelem-csók, ájulásig-csók, csók-úr, hajnal-zengés, köd-harang, férfi-hajnal, folyam-róka, koporsó-paripa, mese-zajlás, eszmebarrikád, - sőt, akik mindenáron botránkozni akartak, fennakadtak azon is: miért írja nagy betűkkel a megszemélyesített fogalmakat, mint Nyugat, Város, Puszta, Ugar, Élet, Tegnap, Holnap stb....
Mivel Ady művészi újsága nem tapadt könnyedén a közönség beidegzett ész- és szívjárásához, mert az új benyomás nem társult egykettőre a régi tudatelemekhez, a felfogás kényelmében megzavart közönség egy vállrándítással hozta meg ítéletét: érthetetlen, homályos, mesterkélt, zavaros. E szavak úgy röpködtek a levegőben, mint megannyi indulatszó. És a szokványos kritika rávágta az Áment.
Vizionárus képzelete különben is hajlik a víziókra, hallucinációkra, mikor az idő- és térbeli távolságok, a határok elmosódnak, a pattanásig feszülő agy lázasan dolgozik, látja a láthatatlant, hallja a csöndet, s a költő mindezt ki akarja fejezni. Mert hisz azért költő. Szabadulni akar e rálázadt álomfickóktól, s más út nincs a könnyebbülésre, az idegizgalmak levezetésére, mint a költés.
Ha Adynak ezek a versei néha ködösek, néha fáklya- vagy borszeszlámpa lángjával megvilágítottak, vagy ha szükség esetén éppen magnézium-tekercset lobbant fel, hogy pillanatnyi erős fénynél láttassa meg a sötétben átosonó tüneményt, ez csak azt mutatja, hogy hatalmában van a kifejezésnek minden eszköze. Ezen csak az fog megütközni, aki hozzászokott, hogy mindig csak a nap természetes fényénél szemlélgesse a mindennapos élet világát.
Egy azonban bizonyos, e misztikus témák - "Temetés a tengeren", "Lédával a bálban", "Az én koporsó-paripám", "Őszi lárma", "Jó Csönd-herceg előtt", "Közel a temetőhöz", "Egy ismerős kis fiú", stb. - nem tűrnek el erősebb megvilágítást, s a fénynek azzal a minimális-maximális fokával vannak megvilágítva, mely a szuggesszióhoz okvetlenül megkívántatik, hogy bennünk is feltámadhasson a sejtelmes hangulat. Kevesebb fény kevés, több sok lenne.
Azonban bonyolult, összeszövődött élményeket leegyszerűsíteni, komplex lelkivilágot nyugodt derűvel megérzékíteni, annyi lenne, mint a dolgok lényegét meghamisítani. Igaz, hogy például a tudomány legnehezebb problémáit a hozzáértő olyan egyszerűvé tudja tenni, hogy a legbonyolultabb kérdések is aránylag könnyen felfoghatók, de a költészet művészet és nem tudomány. Nem közléseket tartalmaz, nem felvilágosít, hanem szuggerál, nem értelmünkre kíván hatni, hanem képet alkotó tehetségünkre.
Tehát egy jelenség, egy élmény egyszerű voltát egyszerű bonyolultságát komplikált eszközökkel kell elénk teremteni, s ilyen úton-módon a megfelelő forma útján kell elérnie, hogy bennünk hasonló kép, hangulat, lelkiállapot alakuljon ki. Ez stílus-követelmény. Akik ezt nem érzik, azok persze, hogy nem értik Adyt, sem őt, sem mást se igazán, nincs közük, szemük-fülük a költészetnek művészetbeli részéhez. Előttük soha sem fog felnyílni Ady könyveinek kincstára, azé a költőnké, kinek olvasása közben a fogékony olvasó - John Morley szavaival szólva - érzi, hogy megértésre született.
A szellemi erőknek abból a legmagasabb potenciájából, melyet zseninek mondunk, virtuális energia a megnyilatkozással, a kifejeződéssel válik. S amint vannak lassan, mintegy megfontoltan, de mégis ellenállhatatlanul működő természeti erők és lávát ontó vulkánok, épp úgy van a szellem világában is tudatosan fékezve alkotó és eruptív zsenialitás. Az egyiknél inkább a kritikai értelem, a másiknál az elképzelő tehetség van túlsúlyban. Ady költészete a korláttalan fantázia és az ösztönös értelmek megnyilatkozása.
Akadályt nem ismerő, kirobbanó képzelete felriasztja alvó érzékeinket, finom remegései, sejtelem-csókjai megrezdítik szívhúrjainkat, mint ahogy "hold zavarja a tengert". (Kemény Zsigmondból vett kép.) Ady lelki, alkotó természete teljes ellentéte Aranyénak, melyet közönségünk gyerekkora óta megszokott, s melyet az iskola, mint egyedül helyes mintát belénevelt. Arany folyton a legerősebb önkritika, a mérséklet zsinegén tartja poézise sárkányát. Ady meg szabadjára ereszti, riasztó hessentéssel rebbenti ki "nótáit, szegény, árva rigóit" lelke kalitkájából, s annak örül, ha minél szabadabban, minél magasabbra szállnak. Arany múzsája a földön jár, igaz: vasárnapi gúnyában, egészséges, tempós nyugalommal "kaszál, dalol és nem rohan, mint egy szép paraszt, egy ősparaszt"; Ady "kengyelfutó, beteg, rebegő és nyugtalan", hívja a titok nagy mezője, rohan dalosan és vakultan, s valamennyi útja fölfelé tart. Arany szívvilága bezárt kelyhű virág, "hangot nem ád, midőn felpattan illatos pora s elönti a kéj boldog mámora" - Ady meg Mámorfejedelem, maga előtt kergeti "nomád, vad, kóbor csapatát a vágynak", könnyűvérű, mint egy nimfákra leselkedő ittas szatír, szívtitkait nyíltan kitárja fű, fa, virág, minden bokornak.
Ismét egy fontos körülmény, mely szélesebb körű népszerűségének, úgy szokták mondani, megértésének útját vágta. A nagyközönségben, a józan életű polgárokban állott vizű apadt a fantázia, s szívjárásukat ezer tekintet nyűgözi. Emberek, akik hétköznapjaikon értelmük kis körre világító mécsesnél dolgozgatnak, s vasárnapjaik unalmát is okos kis elmejátékokkal és apró, halk, fegyelmezett mámorokkal űzik el, veszedelmet látnak minden szertelenségben, még ha az a költészet áitatlan korláttalansága is.
Gyulai Pál épp úgy félt a képzelet és szenvedély túlzásaitól, mint Goethe az anarchiától. S az a közönség, mely Gyulai térdén ülve hallgatta a költészet kis kátéját, azt tanulta az irodalom törvénytárának az első magyar Werbőczijétől, mit a józan elméjű Gyulai maga is rendületlenül hitt, s mire a klasszikus példát nagy kortársában, Aranyban találhatta, a költészetben is rendnek, törvényszerűségnek kell uralkodni, mint az életben, a szabályos a szép, az enormis és a abnormis, a rendkívüli és a rendellenes művészietlen, csúnya, betegség, képzelgés.
S mi jön a racionalizmus, a szabályok és a tradíciók uralmára? Az egyéniség szabadsága, a szívek túláradása, a képzelet jogainak elismerése, az örök klasszicizmus ellentéte: az örök romantika. Két svájci ember - Bodmer és Breitinger - ültetik trónra az előbb számkivetett fantáziát. Boileauval szemben, aki valósággal ellensége az imaginációnak, s épp úgy nem hisz az ihletés csodáiban, mint a mi Gyulaink, elsőként hangoztatják, hogy a fantázia teszi az írót művésszé, a festő egyenrangú társává.
Ez adja meg neki a képességet, hogy kiszabaduljon a fogalmak szürke világából, hogy írásai színes, érzékeltető képet adjanak nem a mindennapi, de a lehetséges életről. Az író keresse az újat, a rendkívülit, a szokatlant, térjen el a dolgok megszokott rendjétől, bízza rá magát a képzelő erőre, s ennek segélyével alkossa meg a lehetséges világot, mely a reális és a csodálatos között fekszik valahol, s nincs más jegye, mint a valóságnak valami halvány színe.
Gyulai alapjában a magyar Boileau s Ignotus, ki az Arany-Gyulai-korszak alkonyulatán megfújja a hajnalkürtöt, ha szavakban mást mond is, mint e két svájci forradalmár, lényegében mégis ugyanazt hirdeti: az író felszabadulását a hagyományok alól. Ő tanítja elsőnek nálunk az új esztétika szabad elveit: nincsenek többé szabályok, csak lehetőségek, a művész mindent merhet, neki minden szabad, ha megtudja csinálni.
Senki se használta ki jobban a lehetőségeket, senki se élt bátrabban az irodalmi forradalom szabadságjogaival, mint Ady... És szállt új szárnyakon a dal... Az emberek figyelni kezdek az új, szokatlan hangokra, mint az a régi rab, kinek "madárka szállott börtöne ablakára".
És az új hangok által megérintett elmékben karakán ideák kezdtek nyugtalankodni, új érzések zavarták a szíveket, új hitek, új vágyak szorították a kohók lángját, egyre-másra épültek az új várak és egyszer csak... egyszer csak: "ölszálott a páva a vármegyeházra...". Jól sejtette Gyulai: "Midőn új ízlés támad, s az emberek más stílben kezdenek társalogni és írni, mint azelőtt, az mindig nagy állami és társadalmi változásoknak előjele."
És irodalmunk forradalmának vezére, a radikális politikus Ignotus is tudta jól, mit csinál, hogy "a szabadság ügye egy, s aki az irodalom szabadságáért harcol, az a nemzet szabadságának is közkatonája." Mit mondjunk még? A többit tudják. Az előbbi irodalomtörténeti párhuzam talán azért is talál, mert kiszélesíthető: a Lajosok uralmára jött a francia forradalom, s a Habsburg-monarchia romjain épült, most épül éppen az új Magyarország. Bár lenne oly biztos és szilárd térben, időben, egységes és maradandó e nagy mű, mint azé, Aki most elment.
Dóczi Jenő |