Károlyi Mihály az Ady-emlékszobor bizottság alakuló ülését azt mondta, hogy a költőt a túlfeszített akarás törte halálba oly korán.
Zilált életű vezérünknek senki sem szolgáltatott még ennél igazabban igazat, szavak még eddig nem foglaltak magukban az összeomlott világot keményebben lesújtó ítéletet.
Régi költők ismert életformája volt, hogy eszmei lázadás fűtötte őket a fönnálló világ vagy társadalmi rend ellen, amelynek súlya alatt összeroppantak. Csokonai, Petőfinek első inkarnációja a magyar ugaron, ily ideális forradalmár volt, akinek dereka megcsuklott a küzdelemben: debreceni kis házába vonult s egy ócska láda lett írószobája.
Az irodalom is így képzelte a szellemi lázadót. Petőfi Apostola vörös zászlajával a nyomor posványába hanyatlik. Igaz, hogy a társadalmi viszonyok taszítják oda, de az is igaz, hogy mivel Petőfi így képzelte el hőse sorsát, művészileg más megoldása nem lehetett a problémának. Jókai a Politikai divatokban elképzelte Petőfi sorsát: a nyomort, az alkoholt mint osztályos társait, ha túlélte volna a forradalmat. Bármennyire ellenszenves e beállítás, bármily rossz fényt vet Jókaira, a barátra, a művészi felfogásnak, tehát a kornak tünete: az eszmei forradalmár akarni igen, de küzdeni nem tud.
Ady életformája nemcsak eszmei, de tárgyi tiltakozás is volt a fennálló rend ellen. Erkölcsi tartalma, "Jogom van az élethez!" Nem ok nélkül ismer az elnyomott Adyban költőjére, akiről néhány jámbor polgári irodalom-történetíró végleges ítéletet akarna alkotni azzal a megállapítása, hogy stil-romatikus volt. Igen, stíl-romantikus volt, de az életstílus romantikusa, lázadó az életjavak őrülten gaz elosztása ellen.
Lázadó volt, aki a szellem erejének feltétlen jogát hirdette mindahhoz, amivel szúette társadalmi rendünk a vagyon kiváltságosait halmozza el. A szellem értékelésének művészetéből a polgári társadalom régen kitanult. Alantasabb és megértésre képtelenebb a nagy despotáknál, Lodovico il Moro-nál, XIV. Lajosnál, Mátyás királynál, Voltaire fejedelmi porosz barátjánál, Descartes svéd királyi pártfogójánál... a sor végeérhetetlen!
Ezek és hasonlóik tudták, hogyan kell egy Tassót udvarukba vonni, egy Goethét miniszterükké tenni. Az új idők társadalmában, a kapitalista társadalomban a szellem csak küzdelem révén ért, ha ért, diadalhoz, elismertetéshez. Ez az idő termelte és termeli a padlásszobában, éhezve tengő züllött zsenit, akikből száz omlik posványba, míg egy fölemelkedik.
Ady nem vállalta a juhoknak való sorsot, küzdelemre kelt a Disznófejű Nagyúrral versben és véres-aranyos, mámoros valóságban egyaránt. Az ő életformája valóban és kalapácsos vörös ember, aki sújt, egyre sújt... de maga előbb omlik össze, mint a bástya, amelyet ostromolt pörölyének zuhanásaival.
Éretlen ifjú és vén fickók, akiknek az élet selyem futó szőnyeget terít lábuk alá születésükkor, szemforgatva csóválták mindig a fejüket, ha valaki, aki a nincstelenek közé tartozott, élni akart. Hogy ne vették volna hát észre a nincstelenek vezérét, ha az életet s nem vegetálást kívánt, követelt s ki is csikart?
Mert kicsikarta. A nagy szellem nagy méretekhez szokott modorában. Szertelen lángelméjét körülhatárolni szertelen keret kellett s a keret folytonos tágítása csak lángelméje terjeszkedését, szabadabb lobogását segítette elő.
Ezt az életet az okulárés moralista pepecselésével felmérni lehetetlen, de hisz a farizeusok midig tisztultabb erkölcsűeknek tartották magukat, mint a krisztusok.
Mi sokan, akik a burzsoá társadalom hideg limbusaiban reszketünk, szent és döbbent ámulattal tekintettük ez élet szertelen lobogását. Benne volt bátorság, vádló például dobni oda magát az elmúló "csak ő tudta, hogy elmúlik, mi csak kívántuk!" társadalom elé: Íme, így tiporja pántos kereke alá a nincstelenek közül élni merészelőt a Ma bomlott gépkocsija. Ki követte a meteor szikrázó rohanását? Egy pár haragos fényben villogó saturnusi csillag-szem s a földi ember-hangyák riadt ámulata.
A szobrot nem a nagy halottnak, magának emeli erőt nevelő támasztékul a "hálás utókor". A szociális társadalomtól várjuk, hogy a költőnek élete legyen a szobor s talapzata a művészet igazságaira nevelt tömegek jólétet ad elismerése.
Mert hogy a világ minden Krisztust fölfeszítsen s csak utóbb ültesse égi Atyja jobbjára! lehetetlen!
Laczkó Géza
