|
A Szépművészeti Múzeum Évkönyve
A magyar művészettudomány fejlődésének remélhetőleg újabb lendületet ad majd a Szépművészeti Múzeum új publikációja, kivált, ha megjelenését folyamatossá és rendszeressé sikerül tenni. Megindulása régi szükségnek felel meg, mert a Szépművészeti Múzeum gazdag anyagának tudományos feldolgozása - egyéb alkalmas publikáció híján - csak így válik lehetségessé. Petrovics igazgató tartalmas programjának egyik fontos ígéretét váltotta be megindításával. És örömmel állapíthatjuk meg, hogy mindjárt az első kötete tartalomra gazdagnak és változatosnak, külső megjelenésre előkelő ízlésűnek sikerült.
Az utóbbi dolgozatok közül, de az egész kötetből is kimagasodik Meller Simon Leonardo tanulmánya. Gondolatmenetét és következtetéseit már régebbről ismerjük. A Régészeti Társulat egy előadásán maga a szerző ismertette, majd pedig egy német művészettörténeti folyóiratban számolt be vizsgálódásának eredményéről.
Meg kellett találni a szerzőjét, és ha valahol, Leonardo környezetében kellett ráakadni. Így jutott bele Meller a leonardói problémák világába. Leonardonak egyetlen hiteles szobrászati alkotása sem maradt ránk, pedig tudjuk, hogy művészi pályájának jelentékeny részét szobrok tervezésével és készítésével töltötte. Két nagy emlékszobor foglalkoztatta különösebben: Francesco Sforza és Giangiacomo Trivulzio síremlékének lovas szobra. Kész szobrászati munkái, sőt plasztikai vázlatai is elpusztultak, mindössze a hozzájuk készült rajztanulmányok egy része maradt ránk.
E rajzok között kellett Mellernek nyomot találni a Ferenczy-gyűjtemény lovasszobrocskájához. Munkája közben - mintegy mellesleg - a stílusjelek gondos összehasonlításával sikerült a leonardói lovas rajzok megközelítő kronológiáját újra, és elődeinél helyesebben megállapítania. Kinyomozta és logikai munkával rekonstruálta Leonardo művészetében a ló- és lovas problémával való foglalkozás különböző fejlődési fokait.
Így jutott el ahhoz az eredményhez, hogy Leonardo valamennyi ránk maradt lovas síremlék-rajza - egyetlenegy kivételével - a Sforza-szoborhoz készült tanulmány volt, csak egyetlenegyen ismert rá a Trivulzio-emlék vázlatos tervére. A két szobrot kompozíció tekintetében főként az különböztette meg egymástól, hogy a Sforza-emlék lova lépő, a Trivulzióé ugró mozdulatú volt.
A mi kis lovas szobrunkon a ló szintén ugrófélben van, szétvetett két hátsó lábán ágaskodik föl. Meller azt következteti belőle és még egyéb adatokból, hogy a Trivulzio-emlékhez készült plasztikus tanulmány. Konklúziójához Meller világos okfejtés és meggyőző utalások útján jut el. Eredménye - a lovas szobor leonardói eredetének kimutatása - akkor is nagyjelentőségű eseménye a művészettörténelemnek, ha szobrunk nem kezemunkája volna Leonardonak. Pedig minden jel szerint az.
Hekler dolgozatában, mint különben minden egyéb munkájában is, az emlékeknek messze elágazó ismerete az imponáló. Egyebekben szintén azok közé tartozik, kik a puszta kor- és névmeghatározáson túl távolabbi vonatkozások iránt is érdeklődnek. Érdekes és tanulságos például amit torzónkkal összefüggésben a ruha- és a drapéria-megoldás szobrászati problémájáról elmond. Csak kár, hogy nehézkesen, valami helyén nem való pátosszal teszi.
A pozsonyszentgyörgyi oltár, amely Szent György sárkányviadalát és életének egyéb epizódjai mutatja be domborművekben és plasztikus alakjaival, építészeti részeinek olaszosan reneszánsz formáival lepi meg a nézőt. Pasteiner, ki elsőnek méltatta részletesen a comói szobrász-építész iskola művét látta benne és keletkezését a XV. század végére tette.
Pasteinerrel szemben Ébernek az a felfogása, hogy az oltár építészeti szerkezet szerint nem az olasz "ancona", hanem az északi szárnyasoltár származéka. Szerinte a pozsonyszentgyörgyi oltár származás és stílus dolgában némely felső-ausztriai reneszánsz-kori oltárral függ össze. A rokon műemlékek egymás mellé sorakoztatásában azonban Éber, úgy tetszik, egy kissé messzire ragadtatja magát. A dolgozatához mellékelt fényképfelvételek legalább nem látszanak eléggé igazolni következtetéseit.
Kétségtelen hitelességű Spinelio Aretinónkról (Sz. Nemesius és Keresztelő Sz. János) Vasarira hivatkozva kimutatja, hogy egyik szárnya volt Spinelio monteolivetói nagy szárnyasképének. Hasonló stíluskritikai és korkimutató kérdésekkel foglalkozik újon szerzett gótikus kőmadonnánkról szóló értekezésében Swarzenski György és a Szépművészeti Múzeum cseh miniatúráiról szóló tanulmányban Hoffmann Edith. A modern magyar művészetnek adja meg a magáét Hollósy Simonról írott dolgozatában felvinci Takács Zoltán. Sok ismeretlen és érdekes adatot hord össze benne, melyeknek megbecsült hely jut majd a jövő Hollósy-monográfiájában.
Petrovics igazgató dolgozata azonfelül egyetlen írása a kötetnek, amelynek olvasása esztétikai élvezettel jár. Mondatait kitűnő egyensúlyérzékkel fölépítő, forgató nemes stiliszta az írója. Öreg és ifjú művészettudósaink és kutatóink sokat tanulhatnak tőle. (Az évkönyvet a múzeum igazgatósága bocsátja közre. A múzeum titkári hivatalában 36 koronáért rendelhető meg. Bolti ára 40 korona.)
Elek Artúr |