Szép Ernő művészete s művészetének technikája: a szónak legnemesebb s legtisztább értelmében vett impresszionizmus. Nem az, amit a magyar írók többsége impresszionizmus gyanánt árul a közönségnek, nem az önkényes ötlet érzelmi lére eresztése, sem kitalált vagy talált hangulatoknak erőszakos s csak a maguk szépsége kedvéért történő betoldása az idegenkedő szövegbe, hanem a lélek egységes s egyetemleges, képszerű reagálása.
E reagálás a megtéveszthetetlen, állati ösztön biztonságával történik, az író lelke csak a neki való, az őt megillető momentumokra rezonál, szinte kegyetlen semmibevevésével annak a - talán tág - világnak, melyet lelke nem fogadott magába.
Ez szükséges s helyes, hogy mesterséges, gondolati tényezők felhasználásával nem iparkodott világát kitágítani, éles szuggesztivitása letompult volna, s felbomlott volna a mű tökéletes egysége. Így is - bár csak kevés helyütt - előfordul, hogy az ötlet dialektikája elcsábítja a szerzőt, ilyenkor fáradtabb s szürkébb az olvasmány.
Impresszionizmusa tökéletesen egységes, egységes gondolatban, hangulatban - úgy érzelmes, mint humoros egyenkénti hangulataiban - stílusban, hasonlataiban s vizionárius képeiben. Ez egység biztosan tartja össze a lenge, napban tarkán csillogó pókháló gyengédségű írást s pótolja teljesen a kompozíció hiányát.
Tán egy helyütt éreztem csak némi szakadozást, a véletlennek deus ex machinaként való szereplését, abban t. i., hogy az első fejezetben megismert, s csak hangulati véletlen folytán megcsókolt lila ákácos Manci, hosszú idő, s sok fejezet múlva felbukkanva, lesz szeretőjévé, azzá a szeretőjévé, ki a regény igazi hősnőjével s főalakjával szemben kissé ki tudja engesztelni a szerelemmel s az élettel.
Az írás e tökéletes egysége méhében hordja hibáját: az egyhangúságot. De ezt hibáztatni annyi, mint az impresszionizmust - Szép Ernő költői lényét - elvetni, s e kritikának nem az a feladat. Egyhangúsága nem is tisztán a módszer következménye, hanem a költő lelke monoton zengő berendezésének szükségszerű következménye.
De e monotónia nem az unalom s a szegénység monotóniája - hisz e kevés húron csodálatos variációjú s édességű dalokat hallunk -, hanem az egy helyre fordult, szinte szenvedélyes tekintet, az egy helyre koncentrált érzelmek s gondolatok túlfűtött, remegő dallamú monotóniája.
Stílusának impresszionizmusa vizionáriusan láttató s a költészetnek e mindenkoron egyik legfontosabb erénye szintén ez egységnek köszönhető. A szavak lelke új fénnyel csillog fel a betűk mögött, s amint a halvány fény szóból-szóba átömölve egyre erősbödik, a mondat, a kép végén szelíd ragyogással világít az olvasó szívébe.
Néhány példát kell felhoznom e ragyogó frissességű s csodálatosan szép érzékeltető stílus szemléltetésére, néhány példáját az igazi impresszionista stílusnak. Egy helyütt azt írja (ködös este a Városligetben):
"Jött egy alak egy furcsa sipkával a fején, mintha szerb katona volna. Cigarettázott s fütyörészett sziszegve. Egy veder volt nála, mikor közelebb ért és a vederben egy nagy pemzli."
Holott a veder nyilván azelőtt is nála volt, de az olvasó számára így válik látomásszerűen érzékelhetővé az alak lassú közeledése a ködben.
"Fizettem. Kimentünk a Hauerájból. Az ajtóban egy furcsa fájdalom futott el engem. Már másutt is éreztem ezt. Az volt ez, hogy most itt voltam és szomorú voltam, egy ilyen helyen, ahová ha gondoltam, ha benéztem, mindig az élet vidámsága volt a szemem előtt. Én itt már nem lehetek vidám, mert egyszer szomorúan ültem itt és ez mindig eszembe jutna, ha idejönnék. Egy sóhajom itt maradt, az oda felment az egyik szögletbe s ott marad, mint egy gyönge kis pókháló, amit nem is sejt senki."
Tavaszi kép:
"A Margithídon lekönyökölnek ilyenkor a szegény emberek a hajókat nézni. A sziget, mintha tegnap még nem lett volna a helyén, mintha a Duna álmodott volna valamit az éjszaka s az álma ott maradt volna reggelre a víz színén. Minden! Egy ablak ki van nyitva s egy drótkalicka ki van az ablakban téve, s ugrál egy kis sárga madár benne.
És valami vendégmadarakat vesz az ember észre a fákon, feketék és kékesek, én igazán nem is tudom micsoda madarak, kurtákat oboáznak és flótáznak és eltűnnek. Két napszámos visz az utcán egy tükröt és a tükörbe rezegve dülöngnek a házak, meg vannak őrülve, s mindenki fejjel lefelé táncol abban a tükörben.
Az élővirág-boltok kirakatablakát kinyitják. A kofák talyigáin a narancsok tegnapról mára feldagadtak, kigyulladtak, lázuk van vagy mi! Egy luftballon mennybemenetelét nézik már az Andrássy úton..."
Alig tudom megállni, hogy még számtalan példáját nem idézzem e ragyogó tökéletességű mondatoknak. Képekkel van megrakva - de organikus, a regény organizmusához tartozó képekkel - az egész könyv, a fájdalom húrját pendítik meg e képek, s a hang tovább zeng az olvasó szívében. Humor is, e bájosan mosolygó s mosolyogtató humor, mintha elébb a fájdalom vizében fürdött volna meg.
A regény lokális értékei tökéletesek. Tökéletes, s szinte döbbenetesen élethű a miljő, tökéletes az élő, az utcáról a könyv lapjaira átsétált alakok külső élete, tökéletes a pesti gondolkodás s dialektikus összeolvadása, sehol egy hazug vagy hamis hang sem fájdítja fülünket. S mint a lencse a napsugarakat, úgy gyűjti össze, úgy sűríti erősebb fénybe a lokális tárgy és forma az egyetemleges emberi vágyakat.
Az alapmotívum: a kielégítetlen, mert kielégíthetetlen vágy fájdalma. A költészet örök motívuma ez időtlen idők óta, s az marad az idők végéig, a legtisztább tragikum ős forrásaként. Az ifjúság vágya, a teljesíthetetlen vágyak zenekara hangzik ki a könyvből s az ember a szimfónia végén megrettenve kap a szívéhez - Miért élek?
A művészet szépségének szuggesztiója elég ahhoz, hogy az ember - tudatosan vagy öntudatlanul - etikai eltűnődésre hajtsa fejét. Mert a szépség maga is agitatív s végeredményben azonos az örök emberi jóval. S csak a kultúra fejlődési fokán múlik, hogy az igazság és szépség emberi ésszel értett törvénye milyen művészi formában nyilvánul meg.
Déry Tibor
