Tizennyolcadik századbeli angol karikaturisták

A karikaturisták legnagyobb részét eltemeti a rohanó idő. E műfaj az aktuális talajában gyökeredzik. Az, ami ma életbevágó módon fontos és aktuális, holnap esetleg már unottá, feleslegessé válhatik, az ami egy egész nemzedék érdeklődését felcsigázza, néhány esztendő elmúltával a következő nemzedék előtt érthetetlen, idegen lehet, száz, százötven év távolságán keresztül meg éppenséggel csupán a történelmi levegő kapja meg a szemlélőt. Legfőképpen pedig a folyton visszatér, örök emberi vonatkozások és a kor divatján, a múló napok esetlegességein felülálló művészi értékek mentik meg a feledéstől e grafikai termékeket.

A Szépművészeti Múzeum, melynek grafikai anyaga valósággal kimeríthetetlen, ezúttal néhány (körülbelül tíz) XVIII-ik századbeli angol művész karikatúráit ismerteti meg a közönséggel.

A sorozatot a legrégibb és legnevesebb (de egyúttal nem a legjelentősebb) grafikusnak, William Hogart-nak 15 lapja nyitja meg. Hogart épp úgy, mint a legtöbb eklektikus, nagyon hatott - nem a művészekre - hanem a közönségre. Hogarthi rajzolat: olvashattuk nagyapáink könyveiben, ez volt a csúcspontja a humornak, a szatirikus rajznak. Túlbecsülték a grafikailag kevés mondanivalóval rendelkező, érdektelen és tisztán irodalmi hatásokra törekvő művészt.

Ha túlzsúfolt vaskos rajzai önmagukban állnának előttünk, akkor is ezt éreznők, de a többi angol grafikus munkáival való összehasonlítás egyenesen vigasztalan eredménnyel jár reá nézve. Igaz, társai néhány évtizeddel fiatalabbak voltak nála, viszont azonban Callot száz évvel korábban született mint Hogarth, (igaz, hogy Callot nem angol, hanem francia volt).

Thomas Rowlandson (1756-1827) ötletes, eleven, jószemű grafikus volt, nagytudású, érett technikájú művész, ki a grafika lapidáris formanyelvén közölte mondanivalóit. Néhány klasszikusan egyszerű, világos lapja elsőrangú értéket képvisel. Rowlandson-ben élesen kiérzik az angol morál.

---

Erős kritikai érzéssel kiséri a közélet minden jelenségét, az otthon, a család visszás mozzanatait és nagyon gyakran párhuzamos rajzokkal élezi ki két-két nemzet, vagy osztály azonos vagy ellentétes szokásait és viselkedését bizonyos jelenségekkel szemben. Lapjainak címei: a szomorújáték közönsége - a vígjáték közönsége, vagy a fényűzés - a nyomor, udvarlás az uraknál - udvarlás a népnél, grogivás a tengeren - teázás a szárazföldön, olasz család - francia család stb. stb.

James Gillray politikai karikatúrái ma már teljességgel érthetetlenek. A kiállítás katalógusa is tíz-tizenöt soros magyarázó jegyzeteket fűz az egyes címekhez. Gillray nem volt oly nagy készültségű grafikus mint Rowlandson. Kissé primitív, nyers lapjai néhol Hieronymos Bosch fantasztikumára emlékeztetnek. Woodward, Cruikshank, Newton karikatúráit is az északi népek hátborzongató fagyó groteszksége hatja át.

E grafikusok humora haláltánc-humor, meggyötört, keshedt figurák mozognak a lapokon, kisértetek, lázas betegek látomásai térnek vissza minduntalan - a beteg ember orvosért küld és az inas egy füst alatt magával hozza a temetkezési vállalkozót, a sírásót is, - a guillotine tervét bemutatják John Bullnak - megzavart hullarablók és így tovább.

Válságos idők voltak ezek, a társadalom pillérei megrendültek, az ébredő kapitalizmus nyomában hallatlan elszegényedés következett be, óriási embertömegek mentek tönkre és a csatornán túl pedig a veszedelmes rivális: Franciaország, az ősi ellenség. A külső és belső nyugtalanság emlékei ezek az elsárgult papírlapok. Rendkívül értékes és tanulságos dokumentumok.

Bálint Aladár