Tariel a párducbőrös lovag

Papírínség van, nyomdadrágaság - de azért ma is jelennek meg bizonyos pazarságú könyvek. Így például nemrég egy grúz eposz jelent meg magyarul, egy hosszú, 67 énekes hősköltemény, Georgia nyelvéből fordítva, és valóban nem pazarság nélkül, Zichy Mihály számos rajzával, melyeket az orosz udvar piktora megbízásból rajzolt a grúzok nemzeti verséhez.

Nincsen jó Firdusink magyarul, az ind eposzokból alig néhány gyenge szemelvénnyel bírunk, egyéb világhírű s Európában már teljesen honos keleti költemények mindenestül hiányzanak - de hagyján! Nem hiányzanak-e (vagy csak szégyenletes fordításokban olvashatók) magyarul a legnagyobbszerű nyugati versek is?

Mi indokolhatja, hogy ezt az aránylag teljesen ismeretlen, végtelenül hosszú, fáradságos, helyben és időben tőlünk és az európai kultúrától mindenképp annyira távoleső hőskölteményt - a világháború közepett, e valóságos kultúrínség korszakában- ezt kellett megkapnunk, s ily pazar kiállításban, magyarul?

Micsoda luxus ez?

Talán a költemény kivételes értéke igazolja? Erre a kérdésre nem felelhetek, mert be kell vallanom, hogy nem olvastam, ki is tudna elolvasni egy versezetet, amely ilyfélékből áll:

Leülteté boldog ifját, hellyel kínálván előtte,
Nagy öröm volt mindkettőre, társalkodnak érdeklődve.

Vagy ez:

Percet sem hagy, öli orvul, fölérni se hagyja ésszel.
Megragadja, földhöz vágja, tőrrel oltja életét el.

Vagy ez sem utolsó:

Jobbfelől egy holt oroszlán és a kard van, vérrel födött,
Balfelé egy megölt párduc, földhözvágta ezt a dögöt.

---

Az olvasó láthatja, mily jogosan lehet megítélni olykor néhány sorból egy szerzőt, egy könyvet. Lehet sejtelme versről, költészetről annak, aki e sorokat képes volt írni? És valóban nem kivételek ezek, bármely lapon hasonlót olvasunk, aminthogy ezeket is találomra szedtem ki, mind a képek elé biggyesztett sorokból. Az ily fordítás ugyan nem adhat fogalmat az eredetiről, ha végigolvasnám is.

Nem akarjuk kétségbe vonni, hogy e fordítás szerzője - akit én személyesen is nagyrabecsülök - a magyar tudománynak régtől fogva számos és kitűnő szolgálatot tett s bizonyára most is tudóshoz illő egyszerűséggel és jóhiszeműséggel meg van győződve, hogy a fordítás, ha értelmileg hű, ha ütem- és rímsémája megegyezik az eredetiével, már jó s kivált ha még alliterációk és középrímek vannak benne, költői is. A szerző kiválósága azonban nem változtat a mű hiábavalóságán.

Talán el se mondtuk volna mindezeket, ha a grúz eposz fordítása egyedülálló jelenség volna. De az egész jelenségnek kulcsa kétségkívül azon tényben található, amit a prospektus árul el, hogy Georgia nyelve Müller Miksa szerint turáni nyelv: tehát rokon, a grúz eposz fordításával tehát kultúránk turánisága, vagyis magyarsága erősödik. Tudósaink és irodalombarátaink között nem ritka álláspont, egy egész irodalmat köszönünk már ilyen okoskodásoknak.

Ez a grúz eposz a legalkalmasabb arra, hogy az okoskodás téves voltáról s e "turáni" irodalom haszontalanságáról meggyőzzön. Aki egy ilyen "turáni" költeményt, még ha jobb fordításban is, tudományos vagy politikai elméletektől meg nem fertőzve, olvasgat, lehetetlen, hogy vissza ne térjen a régi érzéshez, hogy a magyar lélek immár nem turáni, hanem európai, a magyar kultúra immár visszavonhatatlanul nyugati és sokkal közelebb áll hozzánk, sokkal inkább rokonunk az Iliász szelleme, vagy akár az Ariostóé (mert olyan keleti Ariosto ez a grúz költő) - mint bármilyen turáni költeményé.

Babits Mihály