S. Fischer, 1918
1. Jó egy évtizede már, hogy a kritika, szinte szokatlan kíméletlenséggel (melyet csak igen nagy várakozások kielégítetlensége motiválhat), kiadta a jelszót: a csupahomlok arcú germán költő tehetsége lejtőre jutott! Azután - ötvenedik születésnapjára - jött a Nobel-díj s akkor igen sokan úgy érezték, hogy az elismerés a múltnak szól, az új német irodalom legnagyobb ígéretének, mely egy negyedszázad alatt sem váltódott be méltóképpen s a legbámulatosabb költői erőfeszítéseknek, melyek azonban végül sem vezettek adekvát eredményekre. A hódolatnak a csalódottság ónnehezékével való ilyen lekötése utóbb szinte közhellyé lett Hauptmannal szemben: a kritikusok rajta köszörűlék a tollukat.
2. Az averziószerű kritikai megállapításból azt lehetett volna kiérezni: olyan valakiről van szó, akinek mondanivalójára többet nem igen érdemes figyelni. De nem ez történt. Hauptmann újra meg újra jelentkezett s nemcsak közönségével talált mindig új kapcsolatot: kritikusait sem engedte a pietás kényelmében tétlenkedni. Az új Hauptmannt nem lehetett a régivel elintézni. Az útja mindig új kanyarulatot vett és mindig volt ereje a bírálóit maga után kényszeríteni, s ha a célnál talán megint kiábrándulás fogadta is őket: a megtett út ritka érdekességekkel és gyönyörűségekkel volt teli.
3. Legutolsó írása, egy tíz íves kis regény, megint súlyosan többet jelent egy új sorszámnál művei lajstromában. A megérkezés érzetét ez sem kelti (sőt: a feljebbjutás alpesi mámorát egyenesen excitálja!), de a hely, ahová utitársaiul hív, lenyűgözően egy nagy írói ingénium külön helye és magaslata. Szimbólumai, melyek például az Und Pippa tanztban sokszor a nyomonkövethetőségen túl ködösek, itt megtisztulnak az őszintén primitív mese örök valószerűségében.
Ebben a homéroszian biztos és hívő mesélésben a legnaturalisztikusabb rajz (a Luchino Scarabota állati figurája, melyet ha művészien kevesebb eszközzel is, de csöppet sem kisebb szemléletességgel jelenít meg, mint legelső művének darócszagú alkoholistáját), kitűnően megfér a romantika "blau Enzian"-jával, mely a magasság virágának, a kecskepásztor Agatának alakjában személyesítődik. A szenny és menny művészi összebékélése a mesébe menekedett Shakespearet idézi: a Vihar Calibanját és Mirandáját. Ebben a tekintetben a Ketzer von Soana valóban a művészi emelkedés legérettebb szavát hallatja.
4. Hauptmann a gyönge hősök költője. Embereit a bukásba nem az elvakult erő, hanem a béna akarat sodorja. Innen van, hogy összeroskadásuk inkább elégikusan hangzik ki, mint tragikusan. A Ketzer alakjában azután megtalálta a lelki gyöngeségnek mintegy glorifikációját: Raffaele Francesco társadalmi lezüllésében emberi emelkedést mutat meg, a kiközösített lelkipásztor szűzi áhítatát átmenti a földi üdvösségbe, a kerub lángoló pallosában nem az Úr haragját látja, hanem a szép bűn ragyogó káprázatát s a megtagadott édenkertet szívében magával viszi a pásztorkunyhó rózsaágyára is.
A Szent Alajos-lélek megkísértésének örök költői témájában Gerhart Hauptmann új változatot talál: az anachoréta mellé nem "démon"-t ad csábítóul, mint Anatole France a Thaisban, hanem a legöntudatlanabb hegyi ártatlanságot, akiben csak Francesco fájdalmas férfiváébredése ébreszti fel az örökös Évát. Két lélek párhuzamos és egymásra ható kivirágzásának pszichológiai fölfejtését vállalja ebben a könyvében Hauptmann és meg tudja oldani a magátóladottság legtökéletesebb illúziójának megteremtésével.
5. Ahogy e liliomlélekre a hatóerőket működteti: igen elsőrangú írói készségre vall. Egy olasz szobrász-nagybácsi emléke, az állati Scarabota Priapus-bálványa, a falu kútjának bacchanáli-reliefje s végül a luganói alpok világának bukolikus képei: mindez mint a nem ízlelt földi gyönyöröknek szinte végzetszerű sejtetője és kerítője: a legszuverénebb biztos és célismerő költőt revelálja Hauptmannban.
6. Képei, hasonlatai majd mind az alpesi világból valók, az olasz Svájc ékszeres csodáit hozzák magukkal s nagyon hozzájárulnak a naturalizmusba ojtott meseszerűség hangulatának felidézéséhez.
7. Szavai, melyek utóbbi műveiben néha a hervadtság szagát árasztották, itt üdén és pompás változatban csengenek. Drasztikus kifejezések olykor a mesét megóvják a testetlen éterbe röppenéstől, mint a selyempapírost a ráhelyezett kődarabok.
Máshol meg a legszublimáltabb zeneiségig emelkedik. A vágyteljesedés küszöbén himnuszos szavai vannak, melyek Poe rafinériáját csendítik vissza: "Chöre von Engeln jubilierten durch die Unendlichkeit, gleich Stürmen brausten von oben die Harmonien, und Glocken, Glocken, Gëlaut von Glocken, von Hochzzeitsglocken, kleinen und grossen, tiefen und hohen, gewaltigen und zarten verbreiteten eine erdrückend selige Feierlichkeit durch den Weltenraum."
8. Drámai és epikai nagy erőfeszítéseinek sorában ez a kis könyv valóban úgy hat, mint egy hegyi pihenő, mintha a költő otiumának volna ajándéka hullott gyümölcse. S hogy itt hat, az művészi célt érést és diadalt jelent. Mert finomabb fülek okvetlenül ki fogják belőle érezni a feladattal birkózás vehemenciáját is, a tengerszem mélyén a láva forrongását, Hauptmann talán sohasem fog megmerevedni. És az utolsó írása mindig adós marad egy ígérettel: a következő írásával.
